Slégen ívelő falakat láthattam. Az épülethez későn érkeztem s már nem látszott az épület ócskasága vagy kiválósága, csak amennyire a lámpafénye világította, de úgy most azok nem tűnhettek ki. Úgy-an pihentem a másik nap déléig. Valamikor ebéd előtt nyugdíjas kopogtatást hallok a szobámban és a szokásos hivatalos kedvességgel szorítja meg a kezemet az idős angol úriember úgy, hogy el nem maradhatott az üdvözlő protokollmosoly. Körbevezettek, hogy lássam, mi a hely ahol szállást adnak, és mi az épület, annak az ötszázéves múltja hány.
Egyedül maradtam az épületbe, mert hárman akik korábban érkeztek világot- menni vállalkoztak. Andrej, aki ukrán meg zsidó is, Shinazzer aki pakisztáni, ketten azonnal jó páros voltak, de még inkább hárman jobban, az úriemberrel Brazíliából. Velük vacsoráztam én is majd lassan sorra gyarapultunk s nőtt a csapat, azok, akik még kellet, hogy legyünk. Egy orosz, egy magyar, egy ukrán, két erdélyi és egy feketén színes bőrű angol hölgy. A csapat a házmesterrel kellett megtalálja a közös hangot, ami nem nagyvilági vagy kispolgári, hanem egy közösen ismert nyelvjárás. Bill foglalkozása szerint mérnök volt, akkor már nyugdíjas.
Egyik este úgy döntünk, hogy angolul örülünk.
A házban szigorú szabályok voltak. Ahhoz hogy különöset akarjunk, el kellet hagyni az hosszú múltú szobákat, és valamilyen helyet kellett keresni, ahol nem zavar minket senki az örömtúrában. Meg kellett szervezni, hogy mit fogunk csinálni. Ki kellett találni, hogy melyik nap leszünk készek erre.
Most ebédidő. Hatig, a teavacsoráig félúton valami gondolatbörze van tartva. Egy hatalmas asztalt ülünk körbe, nagy terem, a falak mind könyvek és csak könyvek, zömében régi könyvek, de újjak is, ez biztos elősegíti a nagy öröm-marhaságot kitalálni.
Kinézetre középtermetű és szikkadt Andrej, aki mindig ott volt, amikor kellett, még annál több is, mert ő tervezte, hogy mikor és hogy fogunk találkozni. Nem félt, a bőrét sem féltette meg főleg a mi bőrünket. Egyszer az egyik ebédnél addig mondtam neki, amíg a végére csak azon vettem észre magam, hogy majd leszakad a fülem. Ott ment el mellettem és jól beleragaszkodik a jobb fülembe, na most jól nézünk ki, plusz nekem jól fájt. De meg történet, elmúlt és mentünk tovább, legjobban barátok lettünk idővel.
Egy másik délelőtt Ronáldo a fejem hátsó felééig fúrta belém a szemét, mert a fiancéja mellettem ebédelt. Ő nem ugrabugrált vagy fülhúzott, csak okádta a tekintetének a tűit, sötét volt és kegyetlen. Megszoktam már, úgyhogy én jóllaktam közben, még ő a semmiért panaszkodott. A hölgy talán szerette is hogy egyikünk odahal miatta, én meg csak ott vagyok és látom ezt a temetést. Nem adtam rá sokat, megszoktam már, hogy minden ember más, de ugyanazok a szokásaink. Haja szép hosszú volt, gesztenyebarna színű, amit általában befonva viselt, valószínű az ő világnézetének az egyik kelléke, ezzel együtt így volt köztönk helye. Akkor is, én jó étvággyal ebédeltem.
Nem is olyan egyszerű ezt a szót leírni, mert legtöbben csak turkáltak a tányérjukon. Az orosz barátunk volt ennek a példabeszéde. Hozzá hasonlók többen voltunk az asztalkörül a széken abban a teremben, de ők mindig elkallódtak elvesztek közöttünk, habár szokás szerint ők is ugyanolyanok.
Okty aki Szibériából érkezett, ő erősen furcsa természetű mongol hölgy, de nem hiszem, hogy ezért különc közöttünk, ő inkább csak az én világomban más, ahogy neki én is a világnézetében. Még soha nem laktam egy házban egy hozzá hasonló személlyel. Fogalmam nem volt milyen ott az éghajlat azt sem hány ember lakja, milyen emberek ők. Az első hölgy, akit a csoportból megismertem. Ő lesz a szemüvegem. Ezután minden hasonszőrűt hozzá mérek, rajta keresztül.
Ugyanúgy Előd egy valaki fiatal furcsa. Ő, őshonos magyar Árpád-a-pánk leszármazottja, olyan ember, aki megajándékozta magát a tizenkilencedik és a tizennyolcadik születésnapja között egy távirányítós kisautóval, amivel fel-alá járt a házban, s mutatta, hogy milyen játékozni. Agyilag teljesen komplett ezért nevettünk meg szerettük, azért aki pont így.
Még csak Hajniról nem beszéltem semmit. Nehezen tapadnak meg rajta a szavak. Csendben ült, mindig legtöbbször az arcában merengett a tarkás ruhájában. Csak egyszer volt feltűnő, amikor kézen fogva jött be a terembe az orosz szimpatizánssal. Na de ez is egy napig volt így, akkor, amikor mi is éppen a nagy tervet szerveztünk s próbáltuk megvalósítani a szándékainkat. Az angol fekete hölgy az épp valahol Nigériáról gondolkodik, meg hogy mit rak ebédül az asztalra, meg mindjárt kell, rohanjon a gyerekeiért. Rajta kívül mi a csoport, de velünk együtt ő is a csoport.
A vacsorázás hasonlított az ebédhez, annyival különbözött, hogy kicsit családiasabb és közvetlenebbre sikeredett. Ma ügyesen történt hamar.
Andrej körbefutott minket a lakásban és újságolta, hogy hol es hánykor, mit és hogyan meg azt is, hogy kik. Nem lehetett egész mondatokban gondolkodni, ezért csak utalva és mutatva beszéltünk a dologról. Meglepetésemre végül nem is voltak annyian bátrak. De köztük én is ott voltam és lett egy hámberugás. Nem is gondolom, hogy abban a környezetben ez megtörténhet, de akkor este igaz volt.
Tudatlanságunk, vagy vigyázatlanságunk ellenére vagy a többi okok miatt, valamivel később az estéről képeket láthattunk a facebookon. Nem tudtunk egyáltalán egy fél szóhoz sem jutni. Nem tudtunk mit mondani, csak bambultunk a léha igazság előtt, most mint annyi sunyi, most egészen másképpen, bezzeg-persze nem úgy mint a tegnap estére. A bátrakból lettek, vedlettünk közönségesek, a közömbösökből kicsinyesek, a kimaradókból kárörvendők.
Mit csináljunk, mert nem tudjuk ki készítette a képet rólunk, azt sem hogy mi a legokosabb most. Volt kavalkád bennem, a csoportban is pánik. Volt annyi újmutogatás, és annyi kéztördelés, hogy sok. De ott volt az este meg a kép, s mi jól tudtuk, hogy a házmester is ott van.
Beszéltünk róla sokat, de bölcsen az időre hagytuk a megoldást, amíg nem tudtunk tenni semmit.
