Tökéletes emberi sors

Az alkonyatban és a félhomályban,
az emberek tekintetében
és a mozgásablakban,
látom a jövőmet
kibomlani,
mint virágot
hámlani,
egy szépnek
és tökéletes emberi sorsnak.

addig kanyarogtam még megérkeztem
addig fordultam amíg megébredtem,
addig karcoltam még megálltam,
addig hittem amíg igaz lett.

Ha szirupos is az enyém,
ha valós is ennyire szirupos.
Ha ájtatos is az enyém,
ha földi is ennyire ájtatos.

Egy juss, amit birtokolni szeretnék,
annyira, mint fal az ő vakolatát.
Nem időre és nem büszkeségnek
hanem hétköznapnak s emberségnek.

ÉS túlélni DE szerencsés dolog

a kő omladozik,
a történelem változik,
a gravitáció megismétlődik,
a szerénységet jutalmazzák.

DE ezekről írni frappánsat
könnyebb, mint a sodrásban
megtalálni az annyi
levegő buborékot,
és élni mód szerint.

ÉS látni engem
szánalmasabb, mint az óceánevezés
csónak és lapát nélkül,
az ötórási hírekben.

közbejön közbe köz k

Valami mindig közbejön és megállít,
az utamban és az érzésemben.
Egy hang, vagy egy hant
pont jókor időzítve, 
s pont alkalom adtán.

S ráébredek, hogy irányít
valaki ebben a járásban,
meg a doktori-dudorban.
Később érteni vélem,
azt, ami velem történtek.

Most pillogok, foltolok,
és lábalok akár a természetem,
mert valami mindig közbejön.
Hirtelen, mint a falomol.
s észre sem veszem este lett.

JEGYZETELÉS avagy pompás utazás

            Ha megállok, azt kell észrevennem, hogy a világ körbeforog engem. Nem kell egy lépést sem tennem, és látom ahogy ájuldoznak az emberek: pop-corn and candyfloss. Azonnal amikor elindultam, azt kell tudomásul vennem, hogy én is hasonlóan ájuldozom. Megüt az amit látok, felkavar és sokszor dühít a tehetetlenségem. Nincsen egy hatalom sem a kezemben, hogy tehessek ellenében, de ahogy járok egy gondolattal mégis feltartóztatom magam, hogy mégse járjak velük egyformát. Egy igazság lenne az: 'ha sikerül változtatni abban ami bennem van, az egész világot megváltoztatom.' Az első megállómon ez segít, hogy mégis járjak, menjek, keressem az utat ami az én járásom lesz s nem valakinek a helyébe lépem bele magam.

            Ebben a tájékozódásban egyforma járdán, úttesten haladunk mind, ámde északtól-keletig távolság van közöttünk, ember ember között. Ugyanazon az úton megyek én is munkába mint aki a főnököm, ugyanazon az utcán megyek mint aki a saroképület igazgatója, ugyanazon az utcán megyek mint a plébános. Ők főnökök, igazgatók, papok én ki vagyok? 

Már kinn vagyok az épületből de már ezek a gondolatok mind átjártak és ilyen szemüveggel olvasom azokat akiket és amiket látok.

            A barátaim akikkel együtt megyek, arról társalognak, hogy ezt az autót ami mellett éppen elhaladtunk, hogy azt mennyiért lehetne eladni otthon, mennyi lenne rá az adó, mennyi a nyereség és milyen meg mennyi pénzel lehetne így hazajutni. A másik meg épp a BMW-ről magyaráz, hogy a barátjának is kiköpött ugyanaz a hátsó sportlámpája van. Elég volt egyszer figyelni erre a beszélgetésre azóta ugyanaz hallatszik a szájukból, de hát ez természetes valamennyire. Ahogy ott követem őket vagy előttük járok ritka párhuzamokat gondolok a fejembe. Én rogyok bele a cipőmbe annyira fáradt vagyok ő meg akkor jön ki az edzésről, milyen világ is ez. Én fagyok bele a ruhámba ha reggel ha este ő meg rövid ujjával cidrizik végig el mellettem. Én forgatom a fejemet hogy észrevegyem mi van körülöttem ő csak jár, siet, fejjel és fülhallgatóval. Én vagyok az árus ő meg aki vásárol. Én vagyok aki dolgozok ő meg aki fizet. A világban világok s benne az enyém is egy.

Van szép is, nagyon jó is, különleges is. Egy több százéves gótikus templom az utca sarkán s kicsit odébb egy kisebb palota ami ugyanazzal az illattal s kecsességgel díszeleg már száz idők óta, ez az egyik szép a naponkénti pompás utazásomban. Az is említésre méltó, meg figyelemfelkeltő, amint átfedi az új a régit, a többszintes modern épület mint inda ahogy körbenövi az öreg fát, nyűgöz le újra meg újra ez a megoldás. Számomra egy remekül hangolt építészremek minden hasonló épület. Merengek, hogy mennyit tudnak ezek a téglatömbök az idők múlásával, hány méltó és hány közönséges emberrel fogtak kezet.

A beszélgetés abbamarad, mert meg kell indulni a járásban mert a harang üti a pontos időt. A fiúk erre megindulnak vagyis szaladnak én is csipkedem magam. Lemaradok valamennyire, akik eljárnak mellettem azok beszélgetéseiből vagy a hangerős zenéjéből hallom a foszlányokat amik belefolynak át hozzám is. Alantas társalgásnak ítélem legtöbb beszélgetést, mert csak előzékeny beszélgetés és felszínes mosoly az összes, a többi meg igencsak egy escape a ritmusba meg a káoszból káoszba.  

A jelzőlámpa ritkán zöld s az emberek ha autó nem jön átmennek, furcsa mert ez teljes mértékben kielégíti a szokásomat, én akkor ott a jelzőlámpánál igenis otthon érzem magamat. Miután áthaladtam az úttesten, s beérek a helyemre többet nem járok, hanem a világ újra megindul s forog körbe engem. Minden bőrszín, minden világhit, minden mélyvízi, minden nyelv eljár mellettem. Van hogy tetszik amit látok, van hogy részvéttel nézem őket, van hogy nevetem, van hogy elgondolkodom, s van olyan is hogy csókot kérnek.