Amíg Minden Új Volt

Nem mozdultam el semmit
Abból a bőrből, amibe világra jöttem.
Abból a cipőből, amibe bele léptem.
Pusztán annyi a másság, hogy odáig könnyű volt,
Amíg évszakról évszakra más lábbeli kellett,
Mert minden Új volt!

Az, hogy megtanultam fütyülni,
Az, hogy rám bízták a teheneket,
Az, hogy pattanásos lettem,
Az, hogy sok pénzt számolhattam egyszer,
Az, amikor ötven kiló lettem,
Az, hogy ha akartam, lehetett!

De most már minden érdekesebb,
Mert, ha nem történik semmi,
Akkor is felnőtt maradok.
Mert, ha folyamatosan fejlődnék,
Akkor is felnőtt maradok.
Itt azért az megeshet, hogy apák lehetünk egy-hirtelen!

Viszont én keresem ezt a cipőméretcserét
Vágyok ember maradni úgy,
Hogy Nem Félek
Kapcsolódni minden korábbi reccsenéseimmel
Úgy, hogy természetesen bírom megélni
Azt, amit mások jobban tudnak alaphangon.

maradok a lábnyomban

ne maradj el új év, 2014
(megkezdeni, hogy elmarad?)
kell az az egy tűz
az az egy erő,

amivel merünk,
új célokat megpróbálni
új táncokat körbe mozdulni.

mert nem akarok belefordulva
félni itt belül, magamba
gubózni, mint dióbél nyüve,

hanem szeretnék haladni
bátran magasra repülni,
messzi, ahol a repülők szállnak.

hiszem, az én utamra rátalálni lehet
az én helyemre ülni sikerülhet
s az én sorsomat bevégzem.

hol van drága Mester
bennem a Te igaz mondatod
miért felejtem el,

hogy Te a ködnek
Teremtője vagy és Ura.
ugyan sokszor elhagy, amit tudok.

csakhogy kell lennie, elismerve és bizakodva, 
gondolom létezik az én sorsomnak
ajtaja, ezért be és át fogok rajta menni,

csak én most akarok
de én azonnal szeretném
én most akarom.

kínoz ez a gyenge önuralom
nyom ez a matt állapot
félek, nem is leszek jó.

nem lenne baj ha ledarál
az se gond, ha erre szánt
a Sors.

kisebb hely a lom,
aki vagyok és az elvárásom
nem lehet különb.

dacára maradok a lábnyomban
a kövér cipőtalpvirág díszben,
hogy hozzá tartozok.

Kivül Belül

azt amit látok,
azt amit hallok
tudom meg rólad.
váraidba tartod
otthon magad.

csak ___ihológus láthatja

megmaradok
ebben a biztos
csomagolásban,
amit látok,
amit hallok.

hogy a három éves sír
hogy a harmincöt éves remeg
hogy a háromszáz barát szomorú
amit látunk,
amit hallunk.

Kezdjetek el élni

Arra megyünk,
amerre találunk
valakit,
aki
megtalálta a maga útját.
ők a vezetők.
ők a slágerek,
vagy irányzatok és korszakok,
vagy vallások.
De ki van e mögött,
hol az ereje
a megtalálásnak?
mert hiszem és tudom
ezt a hatalmat
és az ellen-uralmat is,
aki elindít,
hogy feltaláljuk magunkat
és az utunkat,
egyszerre
minden ember
sorsát is.
tényleg könnyebb a zenémmel a számban a temetőbe elhallgatni?
tényleg felelek ha látnoknak születtem s ha alkotok?
mindent az örömért cserébe s a körmömért cserébe?
én akarok énekelni.
én akarok mondani.
akarok szólni világ, mondom, figyelsz?

Egy alkalom Egy pillanat

Ma kedd van és keresnek,

Holnap szerda és elfogytam,

Arra, hogy engem megismerjenek,

Mert vége a napnak, mint a tegnap.

A régiek is ennyit élhettek,

a gyűjteményt és a szorgalmat

ugyan abba a nadrág zsebbe,

hordhatták, mint jómagam.

-a bűvös tetsziknek,

és a vonzó nagyobbnak!

De akkor kérdezlek

Legnagyobb társam,

Mond el az embereknek,

Hogy mire való a hatalmad?

Hogy a napjaimban ne legyenek

Rések, amikor nem hallgatja

Az értelmem a szívemet,

És a szívem az országodat.

-hogy megmaradjanak

abból, amit gyűjtök!

Az új kezdet

alkalmak lesznek
ne félj, mert
nem maradhatsz le
a saját pillanatodról!
hanem a süket
és látáshiányos
gödröket,
túl kell gyógyulni.
és érkezni fog,
és áthajolni fog
a kegyelem.
az új kezdet.

Jelentéktelen de mégis egész

élni akarok
vagy negyven évet
és már itt se leszek.
hirtelen
hír nélkül
egy ember.

őszintén nem tudom,
hogy mi lenne,
ha csak ennyibe
reménykednék.

a szorongás,
hogy még egy ember
lettem, aki küzd
mint óvodás,
kisiskolás,
munkásember
és nyugdíjas.

nem tudom igazán,
mondani hogy
megértem a világrendet,
de sejtem, hogy
ahova tartozok
az megtart.

hogy az életem
erőfeszítése
és egyedisége
pont elég,
hogy teljesnek
és elégnek lássam
magamat
a sok másokhoz
jelentéktelennek,
és egésznek.

Magamról 


→ 1984. május 10-én születtem Szilágysámsonban (Románia). A középiskolámat Zilahon végeztem a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumban. 2003 és 2007 között a Babeş-Bolyai TE bölcsészkarának hallgatója voltam, magyar-vallás szakon. A továbbiakban Angliában tanulhattam, két különböző ösztöndíj révén: 2007 szeptemberétől 2008 májusáig az angliai EMF (Eurpopen Mission of Fellowship) iskolában; 2008 szeptemberétől decemberig a L'abri nemzetközi tanulmányi központban. Jelenleg Magyarországon, Debrecenben élek.


Kiadványaim {versek és prózák}
→ „DE” kolozsvári egyetemi újság {2003, 2004}
→ „Mustármag” keresztyén folyóiratban {2006, 2008, 2010}
→ „Korunk" irodalmi folyóirat {2010}


Kiállításaim {papír és vászon alapú festmények}
→ 2010 Debrecenben az ITSH Galériában: „ Black & Rainbow” című kiállítás {November 8-tól 2011 Január 8-ig}.
→ 2011 Budapesten a West End irodaház aulájában: „ Színek kávéháza” című kiállítás a DunaPart galéria szervezésében {2011 Május 2 - 29}.

Debrecen, Magyarország

Hároméves múltam, amikor két szint nagyon szerettem, emlékszem a barnán színes ceruzámra és a lilán színes ruhámra. Valami miatt ezek a színek másképpen néztek ki, mint, az összes többi. Nem értettem akkor ezt a vonzódást, de ebből a távlatból igencsak kellemesen emlékszem a pillanatra, mert azok voltak az első találkozásaim a színek valóságával.

Időközben nem volt rá lehetőségem hogy ennek a világnak a részeibe jobban beleláthattam volna. Hanem maradt a bicskám, amivel magamat vágtam meg, a véget nem érő ezt-azt alkotásban. Ez volt a világ ahol felnőttem és otthonra találtam, ahol alkothattam.

Akkor határtalannak látszott a világ, most mindennek megvannak a következményei, ami senki mást nem illeti meg, hanem az enyémek. Felnőttem, és az élet kényszere vagy a sors, nem tudom, de újra átengedte magát a színek világa. Hogy tapasztaljam, hogy tanuljam, hogy játsszak benne, hogy magamat kifejezzem velük, hogy egy nesztelen párbeszédet folytathassak. 

Valahol a fejemben most érkezhettem meg, most jutottam el, amikor van elég bátorságom, hogy az ecsethez nyúljak, amikor van elég tapasztalat a zsákomba, amikor van elég arra, hogy alkothatok, de nincs túl sok arra, hogy hangosan ordítsak útjelzőket.

Vagyok én és vannak a képek. Ennyit tudok adni tőlem, és kívánom a még többet. Azt, hogy amikor látod, a képet akkor igenis működjön, sikerüljön az a párbeszéd, amit érdemesnek gondolok és szépnek, hogy: „Vagyok te és vannak a képek.” (BIO, 2010 decembere)

Kolozsvár, Románia

írok írni írni akarok fogok szeret(n)ek, de azt gondolom egy betűrém vagyok, majdnem többször önkényesen keresek szót-mellé párt mint velem a nap kellemest, s ezzel így telik ki az ami hiányzik nem belőlem nem is a világból hanem az ablakból kinézetkor; az számit amit más észre sem vesz, azt találom fontosnak amit legtöbben magasról (most sípszó következik); talán épp ez a másik nézet lehetőségem másra, ez a törött parasztarasz ami többre engedi látni a tollam (BIO, 2006 januára)