vagy negyven évet
és már itt se leszek.
hirtelen
hír nélkül
egy ember.
őszintén nem tudom,
hogy mi lenne,
ha csak ennyibe
reménykednék.
a szorongás,
hogy még egy ember
lettem, aki küzd
mint óvodás,
kisiskolás,
munkásember
és nyugdíjas.
nem tudom igazán,
mondani hogy
megértem a világrendet,
de sejtem, hogy
ahova tartozok
az megtart.
hogy az életem
erőfeszítése
és egyedisége
pont elég,
hogy teljesnek
és elégnek lássam
magamat
a sok másokhoz
jelentéktelennek,
és egésznek.
