Az élet margójára

Te Uram tudod,
ahogy a nap a felkeltét,
s Te mindennek az idejét.
én ebben megnyúgszom,
mint gyermek, fiad.

Nem értem minden
lélek sorsát,
Nem, nem érthetem minden
lélek vonalát.

fájnak a számon kérő könnyek,
és a vérmes tekintek.
a mutogató újjak,
és a fenyegető öklök.

a kétségbeesés ó bárcsak
ne lehetne úrrá,
a gyász és a szorongás
fonnyasztó mámorrá.

mégha eddig nem is kérdeztünk,
ha eddig nem érdekelt,
de most ne maradhassunk
érintetlen a valóságtól!

sírjam füledbe,
az egyetlen de megalázó,
kiutat?
mit mondjak el róla?

hófúj

káprázik
és kört-forog
tiszta és együtemű
nincs szó,
ami jó lenne.
hanem szándékok
és értelmezések
beszélnek.

Hangok a fejemben és a kiút

új nap és újabb
emberek hangja
gyűl púpnak
veremnek.

senki nem
mond elég igazán
sehol nem
állítják elég egyenesen.

nincs közöttünk
egy alkalmas
személy
ember.

elvesztettük azt,
helyette építünk
magunk rendjeit
és szabályait.

de mégsem
elég igaz
mégsem
mégsem.

megoldás kell
de nem rongyra
foltok, használt ingre
illatok.

dúdoljam füledbe,
az egyetlen de megalázó,
kiutat?
mit mondjak el róla?

Sokszor kecsegtet haverkodni

öt nappal később,
fél hanggal lentebb,
szóltok hozzám,
sejtelmesen
mint jó barátok,
akikről tudom,
hogy mégsem
igaziak.

mit tehetek?
hogy játszam a kockákat?
milyen szavakkal válaszoljak?

sokszor szertnék közétek tartozni,
sokszor hív és kecsegtet haverkodni.

de ünnepelem a pillanatokat,
amikor nem kell a felemás elismerések,
az olcsó ajándék-ígéretek,
hanem újra eszembe jút,
az, hogy ki vigyáz engem.