mint a régi barátnak, mondja, hív, hogy írjak.
Nem mást, nem utánzást, hanem magamat,
a saját történetem, úgy, azon módra.
Szívom magamba
és nem mindig jól
akarom gyorsabban megérteni,
de nem hagyja, makacs.
Udvaromba omolva otthagyva
a nagyobbnál nagyobb álmokkal,
én alig hallom, amikor azt mutatja nekem,
hogy a valóságnak van saját mintázata,
amit az Élet sző, időzít és cifráz.
Nem hagy előre rohanni, hátul maradni,
a nagy sokasággal sem tudom kicselezni,
a saját történetem, nem hagyja okosban megoldani,
hogy bizonyára felnövők, s a sorsomat élem elétek.
van, hogy kegyetlenül megránt, visszahúz, hozzámér,
sejtet, délibábnak öltözik, már-már kitapinthatom,
van, hogy Mindent Értek, de csak ott járok, ahol Ember
járt már és járni fog, mégis különleges ez a férfiú iskola.
