Beszélgetés Makovecz Imre Építésszel

Az idén (2010) het­venöt esz­tendős, súlyos bete­gen is dol­gozó Mako­vecz Imre cigány falut épít azok­nak a romák­nak, akik­nek a házát romba dön­tötte az árvíz. Vallja: A sport­tól az egész­ség­ügyig min­dent átszövő pénz­ura­lom­tól csak hoz­zá­ál­lá­sunk gyö­ke­res meg­vál­toz­ta­tá­sá­val lehet sza­ba­dulni. A világ­szerte elis­mert Mako­vecz Imre cége az elmúlt évek­ben tönkrement.

- Jól van?
Nem vagyok jól.

- Jön-megy, len­dü­le­te­sen dol­go­zik.
Hozzászoktam.

- Mikor belép­tem ide, úgy érez­tem, befo­gad az épület.
Körü­löt­tünk gom­ba­mód sza­po­rod­nak lakó­par­kok, iro­da­há­zak, áruhá­zak, de azok­ban ide­gen­nek érzi magát az ember. Mert a dik­ta­túra elidegenít.

- Dik­ta­tú­rá­ban élünk?
A pénz ural min­dent, ezt mind­annyian tud­juk, miköz­ben eljátsszuk a demok­rá­ciát. A köz­be­szer­zési rend­szer kor­rupt. Az kapja meg a mun­kát, aki a leg­töb­bet adja vissza a meg­ren­delő­nek. Aki meg­nyeri a pályá­za­tot, olyan alvál­lal­ko­zó­kat alkal­maz, akik a leg­több pénzt adják neki vissza. Ez egyre rosszabb minő­sé­get hoz. Az én szak­mám­ban is érvé­nye­sül a pénz­dik­ta­túra paran­csa: Vedd meg az újat, dobd el a régit! Ezért mind silá­nyabb tár­gya­kat és esz­kö­zö­ket hoz­nak létre. Pél­dául sorra építik be a műa­nyag abla­ko­kat, ame­lyek tel­jes zárt­sá­got ered­mé­nyez­nek, így az épüle­tek belül pené­sze­sek lesz­nek, öt év múlva a műa­nyag össze­vissza reped, s azt a funk­ciót sem képes betöl­teni, amit egy öreg faab­lak. A pené­sze­dés meg­aka­dá­lyo­zá­sára masi­ná­kat helyez­nek el a hom­lok­za­ton, s mindez vala­ki­nek nagy haszon­nal jár. A pénz­ura­lom vele­já­rója a szá­mí­tó­gé­pes ter­ve­zés is, amely nagyon meg­vál­toz­tatta az építészetet.
Mert hogyan is néz ki ere­de­ti­leg ez a dolog? Adot­tak a funk­ciók, a hely­szín s az embe­rek, akik­nek az épület készül. A léte­sít­ményről az építész­nek átfogó víziót kell terem­te­nie, majd ezt
lebon­tani rész­le­tekre. A szá­mí­tó­gép­pel való ter­ve­zés azon­ban ennek éppen for­dí­tottja: A rész­le­tek­ből rak­ják össze az egé­szet, amely végül olyan lesz, ahogy a szá­mí­tó­gé­pes prog­ram előírja. Az épüle­tek a pénz­piac for­ga­tó­köny­vei sze­rint készül­nek, s a vég­ered­mény majd­hogy­nem közöm­bössé válik. Az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni.

- De miért nevezi ezt dik­ta­tú­rá­nak?
Mert átsző min­dent. Meg­je­le­nik a könyv­ki­adás­ban is. A kiadó csak annak a köny­vét teszi ki a kira­katba vagy az újdon­sá­gok közé, aki ezért külön fizet. Azért nem látni a köny­ve­i­met a kira­ka­tok­ban, mert én nem fize­tek. A Lon­don­ban vagy Ber­lin­ben meg­je­lent Makovecz-albumokat sem lehet látni a magyar könyváruházakban.
Mos­ta­ná­ban van dol­gom az egész­ség­ügyi rend­szer­rel is. A kór­há­zak kiszol­gál­ta­tot­tak a gyógy­szer­gyá­rak­nak, akik osz­ta­lé­kot fizet­nek nekik bizo­nyos gyógy­sze­rek alkal­ma­zása ese­tén.
Jelen van ez a szem­lé­let a sport­ban is. Az, hogy a bíró a világ­baj­nok­sá­gon a felső kapu­fá­ról a gól­vo­nal­nál ötven cen­ti­vel bel­jebb becsa­pódó lab­dára azt mondja: Kapufa, ebben a világ­ban sze­rin­tem nem azt jelenti, hogy a bíró hülye. Azt jelenti, hogy pén­zért az egyik fél javára akarja eldön­teni a meccset. Mert ez a világ így műkö­dik. S ha így műkö­dik, mit mon­dunk egy gye­rek­nek, ha arra kíván­csi, miért kell élni, miért jött erre a világra. Pedig tőlünk várja a választ.
A pénz kor­lát­lan uralma min­dent fel­szá­mol, ami az életet életté teszi. Még a Mis­kolc fölötti árvíz­kár is össze­függ ezzel.

- Hogyan?
Végig­öm­lött a víz a völ­gye­ken, és min­dent elmo­sott, mert nem volt hová men­nie. Ugyanis a Felső­zsolca mel­letti árte­ret, ame­lyet koráb­ban lápos leg­elő­ként hasz­nál­tak, elzár­ták a víztől, és elad­ták a mul­tik­nak, akik tele­épí­tet­ték. Kíván­csi len­nék, hogy aki eladta az árte­ret, milyen bün­te­tést fog kapni ezért. Remé­lem, lesz ennek követ­kez­mé­nye itt, a föl­dön is. A pénz hatalmi pozí­ci­ó­ját meg kell vál­toz­tatni. Ha ez nem sike­rül, Magyar­or­szág tel­je­sen leépül erköl­csi­leg, szel­le­mi­leg és anyagilag.
Az én cégem is emi­att ment tönkre.

- Tönk­re­ment a cége?
Hát per­sze. Gon­dolja el, befe­je­zünk egy mun­kát, ame­lyen húsz-huszonöt alvál­lal­kozó dol­go­zott, s mikor benyúj­tom a szám­lát, a vég­összeg huszonöt szá­za­lé­kát ki kell fizet­nem az állam­nak. És a meg­ren­delő nem fizet. S mikor a második-harmadik ilyen tör­té­nik, a vál­lal­ko­zás tönk­re­megy. Tehet­sé­ges, fia­tal építé­sze­ket el kel­lett kül­de­nem emiatt.

- Mit lehet tenni?
Hadd mond­jak saját pél­dát! Csík­sze­re­dába kato­li­kus temp­lo­mot kel­lett ter­vez­nem. Mikorra oda­men­tem, a plé­bá­nos úr kira­kott egy papun­dek­lit, a tete­jét fel­vágta, hogy abba lehes­sen pénzt bedobni a temp­lomra. Lát­tam egy öreg­asszonyt, aki oda­ment, a zseb­kendő­jét elő­vette, szét­haj­totta, és a lejecs­ké­jét bedugta a dobozba. Rög­tön tud­tam, nem kér­he­tek pénzt. Már­most ha az ember ingyen dol­go­zik, pénzt ad. Az embe­re­ket ugyanis ki kell fizetni. Már épült a temp­lom, mikor elter­jedt a város­ban, hogy a Mako­vecz csak eljátssza Róbert bácsit,
ugyanis az Orbán Vik­tor­tól zsebbe kapott har­minc­mil­liót. Ezt elme­sél­tem Kai­ró­ban az akkori magyar nagy­kö­vet­nek, aki koráb­ban a tit­kos­szol­gá­lat egyik vezetője volt. Elne­vette magát, azt mondta, ez a sut­togó rágal­ma­zás is tit­kos­szol­gá­lati munka. A világ ilyen. De akkor is a jó utat kell járni. Mert ez az út a vilá­gos­ság felé vezet. A másik meg a sötét­ség felé.

- Nincs középút?
A leg­un­do­rí­tóbb a vilá­gos­ság és a sötét­ség keve­re­dése, a szür­ke­ség. Annál az egy­ér­telmű sötét­ség is jobb. A sötét­ség az ármá­nyé. A vilá­gos­ság a meg­váltó Krisz­tusé. A kettőt össze­ku­tyulni nem sza­bad. Válasz­tani kell. Egy életünk van, nem lehet szó­ra­kozni. Én már a het­ven­ötö­dik­ben járok, nem vagyok egész­sé­ges, és a vilá­gos­ság útján aka­rok menni.

- Most min dol­go­zik?
Erdély­ben egy­más után ter­ve­zem a temp­lo­mo­kat.
Egy kis kápol­nát építek Már­télyra. A Fel­vi­dé­ken váro­sok revi­ta­li­zá­ci­ó­já­val fog­lal­ko­zom, kemény poli­ti­kai ellen­szél­ben; de nem baj, ilyen­kor eszembe jut, hogy meg­épült a kolozs­vári refor­má­tus temp­lom is. Tíz évig épült, s nem kap­tunk enge­délyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy orto­dox temp­lom, de végül sike­rült, Funar ide vagy oda. Most azon­ban első­sor­ban az árvíz­ká­ro­sul­tak érde­kel­nek. Jelentős részük cigány.
Felső­zsolca fölött egész tele­pük volt, és vál­lal­tam, hogy ter­ve­zek oda egy új cigány falut.

- Miért ezt a részt vál­lalta?
Mert ez a leg­ne­he­zebb. Ezt a sze­ren­csét­len népet is a pénz­ura­lom tette tönkre, nem­csak anya­gi­lag, morá­li­san is. Gye­reko­rom­ban öreg­anyám azt mondta: Csak az oláh­ci­gány lop, de az is csak almát. A csősz­nek sós pus­kája volt: só dara­bok vol­tak benne sörét helyett, és ha vala­kit seggbe lőtt, abba bele­ment a só, ordí­tott kegyet­le­nül, de nem lett nagy baja.
Viszont meg­da­gadt a seb, és nem bírt ráülni, úgyhogy meg lehe­tett találni később a tol­vajt. Akko­ri­ban még léte­zett cigány kovács, teknő­vájó, rézmű­ves. Egy csomó fog­lal­ko­zá­suk volt, és vaj­dák vezet­ték őket, vagyis műkö­dött a belső köz­igaz­ga­tási rend­sze­rük. Mind­ezt azóta fel­szá­mol­ták, a kul­tú­rá­juk­tól is meg­fosz­tot­ták őket, azzal a hazug­ság­gal, hogy a cigány ugyan­olyan, mint a töb­biek. Miért lenne ugyan­olyan? Más a tra­dí­ci­ója, a gon­dol­ko­dása, a tem­pe­ra­men­tuma. Mára szörnyű mélyre süllyedt a cigány­ság. Felső­zsolca táján elhord­ták a
töl­té­sekről a homok­zsá­ko­kat, szi­ge­tet rak­tak belőle maguk­nak, gene­rá­tor­ral áramot fej­lesz­tet­tek, úgy néz­ték a nagy kép­ernyős tévé­jü­ket. Olyan gyors motor­csó­na­kon köz­le­ked­tek, ame­lyet a rendőr nem bírt utol­érni, és mikor eljött az este, az összedűlt háza­kat kifosz­tot­ták. Per­sze ilyen ese­te­kért nem kell vidékre menni.
A napok­ban meg­ál­lít a ház előtt egy ember, hogy fel tudnék-e vál­tani egy szá­zast. Nyú­lok a zse­bembe, és mon­dom, hogy nincs. Erre azt kérdi: Egy ezrest két ötszá­zasra? Talál­tam egy ötszá­zast, elő­vet­tem, mire kitépte a kezemből, beug­rott a kocsi­jába, és elhaj­tott. Ott álltam meg­kö­vül­ten. Miféle ember ez? Miféle érték­rendje van? Milyen úton jár? Hová tart? Hová süllyedt? Mit gon­dol a másik emberről? Akkor érzi magát ember­nek, ha sike­rül becsap­nia a mási­kat, nem pedig akkor, ha segít neki?

- Az új telep tük­röz majd vala­mit az ere­deti kul­tú­rá­juk­ból?
Még nem jutot­tunk odáig, hogy erről tár­gyal­has­sunk. Min­den­esetre a bode­gáik helyett negy­ven­négy négy­zet­mé­te­res háza­kat kap­nak, ame­lyek­ben lesz szoba, konyha, fürdő, kamra, köz­ponti fűtés, gáz, víz, áram. De úgy fog­juk intézni, hogy a házak elad­ha­tat­la­nok legye­nek. Koráb­ban ugyanis a Ber­eg­ben rend­sze­re­sen meg­tör­tént, hogy az új házat elad­ták, és megint csi­nál­tak maguk­nak egy bodegát.

- Mi a remény­sége önma­gá­val kap­cso­lat­ban?
Hogy még egy dara­big dolgozhatom.

- És aztán?
Aztán meg kell halni.

- És aztán?
Arról nin­cse­nek konk­rét infor­má­ci­óim. Csak arról, ami mögöt­tem van.

- Mi vil­lan eszébe, ha vissza­gon­dol?
Kará­csony kilenc­éves korom­ban: Az ost­rom, ami­kor az oro­szok körül­vet­ték Buda­pes­tet, és az Isten­he­gyi út huszon­nyolc kerí­té­sébe kapasz­kodva, a ház lakó­i­val együtt néz­tem,
hogyan ég a kirá­lyi vár, égig érő lán­gok­kal. Túl­él­tem a Rákosi-rendszert, túl­él­tem Biszku elv­társ véreng­zé­sét, álltam kivégzőosz­tag előtt. Ami­kor Kon­rád és Sze­lé­nyi kidol­gozta, hogy háromezer-háromszáz magyar falu­ból ezer­há­rom­szá­zat hogyan kell sze­rep nél­kü­livé tenni és meg­szün­tetni, elin­dul­tunk a ma már halott bará­ta­im­mal, Beke Pál­lal, Varga Tamás­sal és
mások­kal, gyáva tanács­el­nö­kö­ket vit­tünk bátor tanács­el­nö­kök­höz, és falu­há­za­kat építet­tünk a pusz­tu­lásra ítélt településeken.
Aztán Sevil­lá­ban meg­épít­het­tem a magya­rok pavi­lon­ját, és a japá­nok meg min­den­féle nép­ség ordítva rohant oda, ami­kor meg­húz­tuk a haran­go­kat, hogy meg­jöt­tek a magya­rok. Mit akar­hat­nék még? Sem­mit. Én már más­ként látok, mint maga, aki élete tel­jé­ben van. Élni per­sze jó, nagyon jó. Csak fáj­da­lom ne legyen!

- A követ­kező gene­rá­ciók mennyire képe­sek átvenni az érték­köz­pontú szem­lé­le­tet?
Megint mon­dok egy pél­dát az építé­szet terü­le­téről. A Kós Károly Egye­sü­lés fenn­tart egy poszt­gra­du­á­lis kép­zést, az úgyne­ve­zett ván­dor­is­ko­lát. Vég­zett építé­sze­ket veszünk fel, és aki beke­rül, három és fél évig ván­do­rol cégek­nél, s ez idő alatt elsa­já­títja az érték­köz­pontú szem­lé­le­tet. A végén fel kell mutat­niuk egy mes­ter­mun­kát. Ma körül­be­lül ötve­nen van­nak
Magyar­or­szá­gon, akik ezen keresz­tül­men­tek. Nem. sok, de ha min­denki meg­te­szi a magáét, akkor jutunk valamire.

- Hol kell kez­deni?
Kezdje min­denki a saját gye­re­ké­nél! Ne hülye­sé­gek­kel etesse, hanem beszél­jen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás!

- Mit jelent?
Nem­csak keresz­tény hit­té­telt, hanem az ember belső életé­nek a meg­újí­tá­sát. Erre min­dig, újra szük­ség van, és egé­szen egy­szerű dol­gok­ban nyil­vá­nul meg. A Har­gi­tá­tól nyu­gatra, Csík­sze­re­dá­tól Barót felé talál­ható Var­gyas­ról fel­hí­vott a nagy­tisz­te­letű úr, hogy van egy düle­dező fatemp­lo­muk, ter­vez­zek helyette valamit.
Mond­tam, ha ledön­tik, szól­ja­nak. Ledön­töt­ték, és alatta XII. szá­zadi kora román temp­lom alap­jait talál­ták. Mélyen leás­tunk: Fara­gott kövek kerül­tek elő, rózsa­ab­lak, és még sok min­den . Ezek­ből és sok új gon­do­lat­ból meg az innen-onnan kapott ado­má­nyok­ból meg­épí­tet­tük a refor­má­tus temp­lo­mocs­kát. Ami­kor elké­szült, és körül­áll­ták a szom­széd fal­vak
népei is, s a temp­lom­kert tele volt embe­rek­kel, és föl­zen­gett az ének, hogy Teben­ned bíz­tunk ele­itől fogva, az olyan pil­la­nat volt, ami­kor az ember csön­de­sen azt mondja magá­ban: rend­ben van.