A házmester

Slégen ívelő falakat láthattam. Az épülethez későn érkeztem s már nem látszott az épület ócskasága vagy kiválósága, csak amennyire a lámpafénye világította, de úgy most azok nem tűnhettek ki. Úgy-an pihentem a másik nap déléig. Valamikor ebéd előtt nyugdíjas kopogtatást hallok a szobámban és a szokásos hivatalos kedvességgel szorítja meg a kezemet az idős angol úriember úgy, hogy el nem maradhatott az üdvözlő protokollmosoly. Körbevezettek, hogy lássam, mi a hely ahol szállást adnak, és mi az épület, annak az ötszázéves múltja hány.

Egyedül maradtam az épületbe, mert hárman akik korábban érkeztek világot- menni vállalkoztak. Andrej, aki ukrán meg zsidó is, Shinazzer aki pakisztáni, ketten azonnal jó páros voltak, de még inkább hárman jobban, az úriemberrel Brazíliából. Velük vacsoráztam én is majd lassan sorra gyarapultunk s nőtt a csapat, azok, akik még kellet, hogy legyünk. Egy orosz, egy magyar, egy ukrán, két erdélyi és egy feketén színes bőrű angol hölgy. A csapat a házmesterrel kellett megtalálja a közös hangot, ami nem nagyvilági vagy kispolgári, hanem egy közösen ismert nyelvjárás. Bill foglalkozása szerint mérnök volt, akkor már nyugdíjas.

Egyik este úgy döntünk, hogy angolul örülünk.

A házban szigorú szabályok voltak. Ahhoz hogy különöset akarjunk, el kellet hagyni az hosszú múltú szobákat, és valamilyen helyet kellett keresni, ahol nem zavar minket senki az örömtúrában. Meg kellett szervezni, hogy mit fogunk csinálni. Ki kellett találni, hogy melyik nap leszünk készek erre.

Most ebédidő. Hatig, a teavacsoráig félúton valami gondolatbörze van tartva. Egy hatalmas asztalt ülünk körbe, nagy terem, a falak mind könyvek és csak könyvek, zömében régi könyvek, de újjak is, ez biztos elősegíti a nagy öröm-marhaságot kitalálni.

Kinézetre középtermetű és szikkadt Andrej, aki mindig ott volt, amikor kellett, még annál több is, mert ő tervezte, hogy mikor és hogy fogunk találkozni. Nem félt, a bőrét sem féltette meg főleg a mi bőrünket. Egyszer az egyik ebédnél addig mondtam neki, amíg a végére csak azon vettem észre magam, hogy majd leszakad a fülem. Ott ment el mellettem és jól beleragaszkodik a jobb fülembe, na most jól nézünk ki, plusz nekem jól fájt. De meg történet, elmúlt és mentünk tovább, legjobban barátok lettünk idővel.

Egy másik délelőtt Ronáldo a fejem hátsó felééig fúrta belém a szemét, mert a fiancéja mellettem ebédelt. Ő nem ugrabugrált vagy fülhúzott, csak okádta a tekintetének a tűit, sötét volt és kegyetlen. Megszoktam már, úgyhogy én jóllaktam közben, még ő a semmiért panaszkodott. A hölgy talán szerette is hogy egyikünk odahal miatta, én meg csak ott vagyok és látom ezt a temetést. Nem adtam rá sokat, megszoktam már, hogy minden ember más, de ugyanazok a szokásaink. Haja szép hosszú volt, gesztenyebarna színű, amit általában befonva viselt, valószínű az ő világnézetének az egyik kelléke, ezzel együtt így volt köztönk helye. Akkor is, én jó étvággyal ebédeltem.

Nem is olyan egyszerű ezt a szót leírni, mert legtöbben csak turkáltak a tányérjukon. Az orosz barátunk volt ennek a példabeszéde. Hozzá hasonlók többen voltunk az asztalkörül a széken abban a teremben, de ők mindig elkallódtak elvesztek közöttünk, habár szokás szerint ők is ugyanolyanok.

Okty aki Szibériából érkezett, ő erősen furcsa természetű mongol hölgy, de nem hiszem, hogy ezért különc közöttünk, ő inkább csak az én világomban más, ahogy neki én is a világnézetében. Még soha nem laktam egy házban egy hozzá hasonló személlyel. Fogalmam nem volt milyen ott az éghajlat azt sem hány ember lakja, milyen emberek ők. Az első hölgy, akit a csoportból megismertem. Ő lesz a szemüvegem. Ezután minden hasonszőrűt hozzá mérek, rajta keresztül.

Ugyanúgy Előd egy valaki fiatal furcsa. Ő, őshonos magyar Árpád-a-pánk leszármazottja, olyan ember, aki megajándékozta magát a tizenkilencedik és a tizennyolcadik születésnapja között egy távirányítós kisautóval, amivel fel-alá járt a házban, s mutatta, hogy milyen játékozni. Agyilag teljesen komplett ezért nevettünk meg szerettük, azért aki pont így.

Még csak Hajniról nem beszéltem semmit. Nehezen tapadnak meg rajta a szavak. Csendben ült, mindig legtöbbször az arcában merengett a tarkás ruhájában. Csak egyszer volt feltűnő, amikor kézen fogva jött be a terembe az orosz szimpatizánssal. Na de ez is egy napig volt így, akkor, amikor mi is éppen a nagy tervet szerveztünk s próbáltuk megvalósítani a szándékainkat. Az angol fekete hölgy az épp valahol Nigériáról gondolkodik, meg hogy mit rak ebédül az asztalra, meg mindjárt kell, rohanjon a gyerekeiért. Rajta kívül mi a csoport, de velünk együtt ő is a csoport.

A vacsorázás hasonlított az ebédhez, annyival különbözött, hogy kicsit családiasabb és közvetlenebbre sikeredett. Ma ügyesen történt hamar.

Andrej körbefutott minket a lakásban és újságolta, hogy hol es hánykor, mit és hogyan meg azt is, hogy kik. Nem lehetett egész mondatokban gondolkodni, ezért csak utalva és mutatva beszéltünk a dologról. Meglepetésemre végül nem is voltak annyian bátrak. De köztük én is ott voltam és lett egy hámberugás. Nem is gondolom, hogy abban a környezetben ez megtörténhet, de akkor este igaz volt.

Tudatlanságunk, vagy vigyázatlanságunk ellenére vagy a többi okok miatt, valamivel később az estéről képeket láthattunk a facebookon. Nem tudtunk egyáltalán egy fél szóhoz sem jutni. Nem tudtunk mit mondani, csak bambultunk a léha igazság előtt, most mint annyi sunyi, most egészen másképpen, bezzeg-persze nem úgy mint a tegnap estére. A bátrakból lettek, vedlettünk közönségesek, a közömbösökből kicsinyesek, a kimaradókból kárörvendők.
Mit csináljunk, mert nem tudjuk ki készítette a képet rólunk, azt sem hogy mi a legokosabb most. Volt kavalkád bennem, a csoportban is pánik. Volt annyi újmutogatás, és annyi kéztördelés, hogy sok. De ott volt az este meg a kép, s mi jól tudtuk, hogy a házmester is ott van.

Beszéltünk róla sokat, de bölcsen az időre hagytuk a megoldást, amíg nem tudtunk tenni semmit.

Agora

Az agora az Ókori Görögországban piactér és szentélykörzet volt, a görög városok központi tere. Megszentelt terület, így a bűnösök nem léphettek be oda. A legkorábbi kiépített agorát Kréta szigetén, Dréroszban találták.

Egy olyan filmről kell írjak ami inkább negatívan nyűgözött le mintsem pozitívan. A történet Alexandriában, Egyiptomban Kr.u. 391-re van helyezve. A bájos filozófus hölgybe beleszeret a rabszolgája, ez a fiatalember a szabadság megtalálása végett keresztyén hitre tér. Na ez az a pont amivel nem tudok egyet érteni és megkérdőjelezi azt a munkát amit Alejandro Amenábar (iró/rendező) Mateo Gil (író) belefektettek ebbe a filmbe. Ilyen feketék lehettek akkor a keresztyének. Vajon mennyire a mostani klérusról alkotott képzetünk határozta meg ennek a filmnek a zsánerét és ruha designját?

Ha voltak is atrocitások a történelemben és azok voltak akkor is ez karikatúrája szerintem annak a 'melankóliának' ami megtörtént. Nem apológia semmit senki ellen vagy mellett, hanem tényleg boldog vagyok és örülök annak, hogy ebben az időszámításban élek, úgy mint keresztyén ember.

Képzeljétek el a dilemmát: a föld egyenes, a föld ovális, a föld nem lehet kerek, a föld mellett négy bolygó van... A filmben két legbölcsebb válasz van. Az egyik hogy ezeket az Úr tudja biztosan (Davus), a másik hogy az ember nyughatatlan és választ keres (Hypatia). Én személy szerint úgy gondolom, hogy ez az ami legjobb ha valakiben egyszerre lüktet.

Forrás: http://www.imdb.com/title/tt1186830/

a koldus az utca igazi barátja

a járda velem van teli
egészen üres az utca
én vagyok a társasága
a kő és a 42ős cipőtalpak
és kósza pár szál füvek

kitartóan és hangerősen
kopogtat a kő a talpamon
a füvek valamit tompítanak
de mind kéreti magát be
szeretne nekem mondani

ám én jobban sietek
ahogy egyértelműbb
az utca szándéka
én jobban igyekszek
ő jobban hangzik

felgyorsítom a menésem
mert nem akarom hallani
amit esetleg beszélne
izzadok az erőfeszítésbe
erre ő jobban hangzik

holnap venni fogom a bátorságot
megkérdezem neki mit mondhat
az aszfalt mert a legjobb barátok
talán azt hogy ha nincs hova sietni
elég a világ közepén maradni

kétsoros

hántani másokat
hámlani másoknak

mert úgy látom hogy ez a valóság
ezzel kell szembenézni az arcokban

plusz kérdem magamtól hogy
miért kérdem másoktól

we are the world

látom hogy futnak
a tollúból
hogy el-el hullatnak
pihés virágoskertek
maszatos csokrok
maradnak
ha szedni akarnál

kit érdekel
ha senki nem érdekelt
kit bánt
ha mindenkinek a fia

és az utakat már
nem is tudni
ha virágok
ha pihe
ha gödör
cifrit

kommunizmus
demokrácia
posztmodern
az ormótlan szív
meg a térítők

mit tett velünk
Ádám fiaival
Éva leányaival
jobbak vagyunk annál
ha meg nem születtünk
volna

dont waste your life

nem akarom elszórni az életemet
nem akarom eltékozolni
nem akarom úgy élni hogy nem tudom miért élek
nem akarom

szeretném tudni hogy mért küzdök
szeretném látni hogy mi az értelme annak amit csinálok
szeretném hinni hogy küldetése van az életemnek és én az betöltöm

kérem az érőt a hatalmat a kitartást hogy megtaláljam az utamat
kérem az erőt a hatalmat a kitartást hogy megharcoljam amit kell tegyek
kérem az erőt a hatalmat a kitartást a sikert az alázatot hozzá

gondolom ettől ember a embertestű embereszű emberkinézetű
gondolom ez amit az Isten szánt neki
gondolom megnyitja szemem idejében hogy válasszam a helyeset

ma úgy ébredt mint máskor

ma úgy ébredt mint máskor
de holnapután temetni fogják
egézséges
életerős
csinos
hölgy
volt
de reggel még nem tudta
hogy délutánra halott
egézséges
életerős
csinos
hölgy
volt

nem hitte hogy a lift akna
nem hitte hogy a 
nem hitte
nem nem nem
s a szülei végképp nem
hiszik el hogy velük ez történt

gyász mi vagy a létezésbe
halál mi erő
tudott ő erről valamit
beszélt már veled
járhatott a fejébe
hogy valamikor vége
vége a táncnak

keserű kérdések és tények hogy
ő már nem lehet Júdás
sem Teréz-anya
ő már nem lehet orvos sem szerető
ő már nem lehet ember mint volt

különbségek

alkudtam az éveket
számoltattam
újra a kezdetet a végeket
de ugyanaz maradt
akkora bőséggel

panaszt tettem
más szinteken
de elutasították
hogy jobb költő
leszek jobb verselő

s nem maradt más
mást nem tehettem
mint a feszültségből
engedni megszületni
a toll meséit