vitt

csúsztam volna
utakon el
lábnyomokból ki
épületekben el
vagy sodortak
a medrembe
a helyemre be

csali kékek
díszítenek hátam
térdem s az álmaim
csóró himnuszok
billegő dallamok
kürtölnek tegnapból
csipke fodrok
hogy minem akartam
válni lenni házasodni

sodródtam
sodortak
sodort
esőkben
évszakokba
hanyatt
helyemre

eligazitáson

igazítana valaki
engem a világba
mint ruhámon
vasaló

ember kellene
az érzések
cinterme
s csend
vagy
a félben hagyás
az otthagy
penésze
a csend

igazítana valaki
engem a világba
mint ruhámat
a tűz

A múzsa

Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy oldjam meg a feladatot. Gondolkodtam és többször is nekikezdtem írni, de a szöveg nem akart összeállni. Elkezdtem betűzni az életemet, hátha találnék megosztanivalót, az egyik pontját, amikor a nagy helyzet történt, de mindegyik jelenet visszautasított. Maradtam a székben a tűkön és nem értettem azt, hogy miért makacs. Vitatható, de eseményben gazdag gyerekkor, furcsa tinédzser évek és nem is egy a szokványos maturandusz voltam. Mégis egyik sem akart a papíron ott díszelegni, egyelőre. Akkor, sem ha szerettem volna.

A történetek, amik eszembe jutottak, két félék voltak igazándiból, olyan amire jó emlékezni, és olyan amire kevésbé. Mindkettő kiváló nyersanyag, törekedtem válogatni, számítottam és jegyzeteltem. Minden apróságokra figyeltem, remélve hogy valamelyikbe ott a szikra, amivel elindul. Áthordtam a dolgaim a tanulóba, csakhogy hátha most lesz az a pillanat, amikor megírom a nagy prózát. Reménykedtem bolondul.
Hízottan, hogy nekem mi az a hátra szaltó.

Már nagyon ott van az idő, hogy jó volna, ha lenne pár oldal, mert majd hangosan kell felolvasni egy tucat ember előtt. De a lapokon csak félmondatok voltak még és sok húzogatás, radírozás meg folt. Minden sor akaratgyenge volt arra, hogy bárminek is az alapja legyen, hogy bármit is építhetnék valamelyik gondolatból. Ebben a szertefolyásban csináltam mindent, csakhogy elfoglaljam magam. De untalanig ott járt a fejemben, hogy nekem igaz dolgom van, nem alantos akármilyen. Gondoltam, ha vacsorázok az jó ötlet, hátha majd beugrik valami. Az ételek összetételéről az otthoni ennivaló meg a diákkoszt közötti párhuzamegvonásból. Még mindig révészkedem ott a szememben, kész arra, hogy reflexből elcsípem annak a sornak a nyakat, amit valóban írni kell nekem. De nem volt más egyéb csak az étvágyam, hogy jóllaktam és finom volt. Erről ennyit, már nem akartam folytatni ezt a levegőbúvárkodást gondoltam egy masszírozás majd ellazít, és közben meglesz a mondat. Az ukrán származású szobatársam, aki mesterien űzi a szakmát, az mellet hogy ortodox teológus és kiokosin harcos, odaöltöztet, helyet rendez és kezdi is a talpamon. Nagyon remek döntés volt a masszázs, legalább nem kellett ott ténferegjek a fejemben, egy időre szavak nélkül lehettem, a nyolcvan kiló húsom csak.

Már éjfél volt és még mindig nem jutottam előbbre, de csak lett valami, mert lassan tegező viszonyba kerültem a piszkozat minden családtagjával.

A holnapi felolvasáson, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, beteszek egy filmet, még egyet és meg egyet. A második bizonyult érdemesnek, reméltem, hogy a történet történetet nemz. Így vigasztaltam meg magamat, hogy azért mégis haszonnal mozizok. Az biztos, hogy egy világ volt ahova kiköltözhettem, amibe beletemetkezhettem. Nem volt még a közelben sem, a gondolat, hogy nekem semmi használható nincsen a papíron. Csak a szándékomban létezett az elhatározás, hogy igenis valami érdemest szeretnék írni, nem akarom elintézni pár gombostűvel odaszurkált szóvakkal.

Lefeküdtem miután vége lett a nagy történethalászatnak. Aludtam, mélyen aludtam, úgy, mint máskor. Valamikor reggel, a szobatársam ébresztője úgy hatvan százalékosra meg ébresztett fel. A gondolatom azonnal arra az irányba terelődtek, ahol pont annyit őröltem a tegnap, mindent láttam magam előtt. Minden beugrott, hogy mit fogok írni, hogy mi az iránya az írásnak és mi a témája a szövegnek, hol a fordulópont mi a mese. A zene lett volna, a hatvan százalék, a kicsit alvás, a reggel? Abban a pillanatban tudtam előre, láttam azt is, amit kell nekem írni, azt is, amit kell nekem élni.

Láttam, ahogy felkelek és járok a világban, az ajtókat, amik engednek és kinyílnak. Az embereket, a barátnőmet, a gyerekeimet, a munkahelyem és a boldogságot. Pap voltam, művész és üzletember. A felolvasás vagy az írás a legkisebbnek törpült ezek mellett, olyannak, mint ami egyik eszköze az életnek és nem az értelme. Szépek voltak, olyan, mint jól rendezett műhely, a szerszámok hibátlanul a helyükön voltak így.

Még a délután anyukám beszélni kezdett hozzám, mint azt máskor is szokta, elmondta hogy ő mit szeretne látni bennem, kit akar látni tíz év múlva a fiából. Ajánlatokat tett arra, hogy milyen munkát válasszak magamnak kit feleségnek. Beszélt hozzám, de ez a hallgatás más volt, mint korábban. Nem tudta miért tűröm, hogy bánt és rendre magyaráz. Én nem meséltem senkinek erről az ébredésről. Akkor ugrott be nekem is, hogy most mi van. Miért hallgatok, miért tűröm a szavakat. Úgy hallgattam végig mint ártatlan a vádak padján a saját ítéletét. De ezek a jelenetek nem szűntek meg, mások is hasonlóan kipróbáltak és magyaráztak, mondták nekem azt, amit ők elképzelnek rólam. Amit ők gondolnak rólam, amit ők akarnak látni rajtam. Anyukám volt az egész világ, de bennem nem kevert se port se állapotomat. Nyugodt maradtam és kiegyensúlyozott végig. Nem voltam többet filozófus. Mint a homok annyi akaratom volt az élethez.

Kerestem elég pénzt, arra hogy a családom biztonságban éljen, és pont azt tehettem, amit szerettem, amit szeretek. Üzletember voltam festő és pap. De mivel rühelltem, mint Jónás a prófétaságot, lehettem emberhalász.

Szabad voltam és ebben a szabadságban igenis megérkezhettem oda, ahova mindig is szerettem volna.

Az arcomon látszott, a járásomon látszott, a tekintetemen látszott. Látták mások rajtam, hogy megtaláltam magam.

The Soloist

A cím alapján végig kíváncsi voltam arra, hogyan fog kibontakozni a történet. Szurkoltam hogy semmi kép ne egy olcsó 'hajléktalanvoltam-felfedezettlettem' történet nézésével töltsem a délutánt. Egy néhány konkrét témát hozott elő a film, és bizonyos kereteken belül elgondolkodtatott.

A barátság fogalma.
Ma különösebben azon gondolkodtam és a héten is, hogy mit jelent barátnak lenni, Crabb, Dr. Lawrence - Kapcsolódás könyvében hasonló alternatívát ajánl, szerinte a pszichiátriai és pszichológiai kórtermek üresek lennének, ha igaz baráti kapcsolatok lennének. Számomra nem az a kérdés, hogy nekem miért nincsen ilyen barátom, hanem az hogy én kihez megyek/mehetek oda. Kinek írom meg a történetét, kinek viszek csellót, kinek nyújtom a kezem barátság jeléül.
A hajléktalanok élete. Furcsa volt látni azt a szubkultúrát, az elesettek utolsó peremén meghúzódottak életéről a képeket. Nathaniel Ayers, amint imádkozik ahogy elmondja, elmorogja az esti imáját a Miatyánkot, most értettem valóban és láttam erejét, súját méltóságát, szentségét és hatalmát, annak az imának amit mi rutinnal elmondunk.

A megrekedés valósága.
Azon gondolkodtam, hogy ki a megrekedt: az apa aki egyedül él az életét, aki elhagyta feleségét és fiát, vagy a hajléktalan akit nem szorít a négy fal? A barátság itt, ebben a történetben nem utópia, és én sem úgy beszéltem róla a fentiekben. Egymás számára segítség lett a két ember, az elfogadás a kapcsolódás révén.
A jelentéktelen fontossága. Elmenni a világtól és kiülni az egyik térre és a zene hangja odavonzza Mr. Lopezt, az újságírót. Egy történet után keres csupán, semmi többet nem akar, végül barátja tud lenni valakinek akinek valóbán valami féle szüksége van, nem tudni hogy ez de mindenképp a tudat segít, legalább meghallgatni egy hangversenyt.

A segítőkészség alulnézetből.
Érdekes a két szó egymás mellett, a koldusnak azok nem kellenek amit néhány telefonhívással el lehetne intézni; pszichológus és lakás és a többiek sem, neki valakire van szüksége.

A kulcs.
Azon tűnődtem, hogy az a kulcs amit otthagy a felesége íróasztalán az nem e az ő lakásának kulcsa-e? Abban a jelenetben vélem látni a történet megoldódását.
Két szereplő valóban szimpatikus lett a történetből: az újságíró és az intézet vezetője. Mind a ketten a történet gerincét képviselik. Személyiségükkel és karakterükkel nagyszerűen illetek a szerephez és jót alkottak.

Forrás: http://www.imdb.com/find?s=all&q=soloist

Szóhivő, kilenc követő

betűkbe szorul
mint talpam cipőbe
a szag
az érzés
a gondolat
a bűn
a magány
az igazság
a bántás.
hámlik markotokba
a szemetek elébe
az ahogy velem telik az élet
nincs visszakérdezés
nincs érő az újrarendezéshez
hanem amennyire a betű teremt
olyannak láttok
annyinak láthattok.
szóval van:
betűhatalom
betűtánc
betűpár
betűtetű
betűdadogó
és betűhit.
mint ruhában és tárcában is
mint névben és családban is
mint pénzben és kapcsolatokban is
mint pozícióban és örökségben is
valakik akiket onnét olvassuk ki.

evagélium helyett

kajtat meg kutat
keres meg érdekelt
az összes tíz újak
abba bele nem fárad
kajtatni kutatni
keresni érdeklődni
újra meg újat

hóHatárok

a határon
fehérszélű lábnyomok
cipőtalp harapások
látszanak
izmos csend ölel meg
a hófúvások zajjal rendezkednek
nincsenek tanítványseregek hogy kövessenek
nem maradnak hátra feszületek csak halomféle hóemberek
vissza sem nézek hanem konkrétul tavasz felé menetelek