Debrecen, Magyarország

Hároméves múltam, amikor két szint nagyon szerettem, emlékszem a barnán színes ceruzámra és a lilán színes ruhámra. Valami miatt ezek a színek másképpen néztek ki, mint, az összes többi. Nem értettem akkor ezt a vonzódást, de ebből a távlatból igencsak kellemesen emlékszem a pillanatra, mert azok voltak az első találkozásaim a színek valóságával.

Időközben nem volt rá lehetőségem hogy ennek a világnak a részeibe jobban beleláthattam volna. Hanem maradt a bicskám, amivel magamat vágtam meg, a véget nem érő ezt-azt alkotásban. Ez volt a világ ahol felnőttem és otthonra találtam, ahol alkothattam.

Akkor határtalannak látszott a világ, most mindennek megvannak a következményei, ami senki mást nem illeti meg, hanem az enyémek. Felnőttem, és az élet kényszere vagy a sors, nem tudom, de újra átengedte magát a színek világa. Hogy tapasztaljam, hogy tanuljam, hogy játsszak benne, hogy magamat kifejezzem velük, hogy egy nesztelen párbeszédet folytathassak. 

Valahol a fejemben most érkezhettem meg, most jutottam el, amikor van elég bátorságom, hogy az ecsethez nyúljak, amikor van elég tapasztalat a zsákomba, amikor van elég arra, hogy alkothatok, de nincs túl sok arra, hogy hangosan ordítsak útjelzőket.

Vagyok én és vannak a képek. Ennyit tudok adni tőlem, és kívánom a még többet. Azt, hogy amikor látod, a képet akkor igenis működjön, sikerüljön az a párbeszéd, amit érdemesnek gondolok és szépnek, hogy: „Vagyok te és vannak a képek.” (BIO, 2010 decembere)