Tizezrek óév estéjén

Ennyire értünk veletek,
együtt a fodros jövőbe.
Ennyi lett a szám,
a betűkből kiáradó nap,
ennyire terített szerte.

furcsa fintor
az utolsó szó,
még érdekesebb
az útolsó lehelet
s a halál szimbolisztikája.
lassan, ennél fogva
az év utolsó napja
számomra buja
komló, aki újra
figyelmeztet az ujjaival,
mint kisgyermeket
rendre akar utasítani,
és mint férfit
tudatossá akar tenni.

nincs választásom
mint, hogy akarok
tudatos lenni
a természetemre.
de nem is akarok
másról hallani,
mint dobbanni
az örök renddel
egyszerre, egyfelé.

bolond lennék
ha dacolnák, akár
a viz a partja ellen,
vagy teremtőmmel szemben.

és mégis jó nekem kicsit
fájni, abban a gondolatban,
hogy el kell távozzak
magamból s az életből.
mégha maradni szeretnék is,
csoda-rothadás,
aminek várandósa lennék,
úgy, hogy még ember
ilyet nem élt.

fájjon csak és figyelmezzek
az élet tanitására, a habokra
és arra, hogy ujjat kezdhetek
ma, most az adatott pillanatba.

A kabát és hozzáálás

a szinek feketék
a számok végtelenek
a gondolatok mélyek
és kiút nincsen.

a szinek szivárány
a számok végtelenek
a gondolatok egyszerüek
és kiút nem kell.

és nem hazudok,
amikor válogatok
magamra magamnak
kabátot és hozzáálást.

és nem rontok,
amikor válaszolok,
magamból másoknak
takarót és hozzáálást.

Látomás

a látomás mindig friss,
nem választható meg,
nem válogat rajtunk,
hanem egyre terel.

A hableány

mindenki téged akar,
szeme sarkából figyel,
s a szive mélyén irigyel.

félretett voltál nekem,
olyan darab, ami
belőllem szakadt

messze időkre
emlékeztetsz,
amikor a történet

ki lett találva,
jóváhagyva és
életre hivva.

-hidd el nekem,
a közös életet
s a táncunkat.