JEGYZETELÉS avagy pompás utazás

            Ha megállok, azt kell észrevennem, hogy a világ körbeforog engem. Nem kell egy lépést sem tennem, és látom ahogy ájuldoznak az emberek: pop-corn and candyfloss. Azonnal amikor elindultam, azt kell tudomásul vennem, hogy én is hasonlóan ájuldozom. Megüt az amit látok, felkavar és sokszor dühít a tehetetlenségem. Nincsen egy hatalom sem a kezemben, hogy tehessek ellenében, de ahogy járok egy gondolattal mégis feltartóztatom magam, hogy mégse járjak velük egyformát. Egy igazság lenne az: 'ha sikerül változtatni abban ami bennem van, az egész világot megváltoztatom.' Az első megállómon ez segít, hogy mégis járjak, menjek, keressem az utat ami az én járásom lesz s nem valakinek a helyébe lépem bele magam.

            Ebben a tájékozódásban egyforma járdán, úttesten haladunk mind, ámde északtól-keletig távolság van közöttünk, ember ember között. Ugyanazon az úton megyek én is munkába mint aki a főnököm, ugyanazon az utcán megyek mint aki a saroképület igazgatója, ugyanazon az utcán megyek mint a plébános. Ők főnökök, igazgatók, papok én ki vagyok? 

Már kinn vagyok az épületből de már ezek a gondolatok mind átjártak és ilyen szemüveggel olvasom azokat akiket és amiket látok.

            A barátaim akikkel együtt megyek, arról társalognak, hogy ezt az autót ami mellett éppen elhaladtunk, hogy azt mennyiért lehetne eladni otthon, mennyi lenne rá az adó, mennyi a nyereség és milyen meg mennyi pénzel lehetne így hazajutni. A másik meg épp a BMW-ről magyaráz, hogy a barátjának is kiköpött ugyanaz a hátsó sportlámpája van. Elég volt egyszer figyelni erre a beszélgetésre azóta ugyanaz hallatszik a szájukból, de hát ez természetes valamennyire. Ahogy ott követem őket vagy előttük járok ritka párhuzamokat gondolok a fejembe. Én rogyok bele a cipőmbe annyira fáradt vagyok ő meg akkor jön ki az edzésről, milyen világ is ez. Én fagyok bele a ruhámba ha reggel ha este ő meg rövid ujjával cidrizik végig el mellettem. Én forgatom a fejemet hogy észrevegyem mi van körülöttem ő csak jár, siet, fejjel és fülhallgatóval. Én vagyok az árus ő meg aki vásárol. Én vagyok aki dolgozok ő meg aki fizet. A világban világok s benne az enyém is egy.

Van szép is, nagyon jó is, különleges is. Egy több százéves gótikus templom az utca sarkán s kicsit odébb egy kisebb palota ami ugyanazzal az illattal s kecsességgel díszeleg már száz idők óta, ez az egyik szép a naponkénti pompás utazásomban. Az is említésre méltó, meg figyelemfelkeltő, amint átfedi az új a régit, a többszintes modern épület mint inda ahogy körbenövi az öreg fát, nyűgöz le újra meg újra ez a megoldás. Számomra egy remekül hangolt építészremek minden hasonló épület. Merengek, hogy mennyit tudnak ezek a téglatömbök az idők múlásával, hány méltó és hány közönséges emberrel fogtak kezet.

A beszélgetés abbamarad, mert meg kell indulni a járásban mert a harang üti a pontos időt. A fiúk erre megindulnak vagyis szaladnak én is csipkedem magam. Lemaradok valamennyire, akik eljárnak mellettem azok beszélgetéseiből vagy a hangerős zenéjéből hallom a foszlányokat amik belefolynak át hozzám is. Alantas társalgásnak ítélem legtöbb beszélgetést, mert csak előzékeny beszélgetés és felszínes mosoly az összes, a többi meg igencsak egy escape a ritmusba meg a káoszból káoszba.  

A jelzőlámpa ritkán zöld s az emberek ha autó nem jön átmennek, furcsa mert ez teljes mértékben kielégíti a szokásomat, én akkor ott a jelzőlámpánál igenis otthon érzem magamat. Miután áthaladtam az úttesten, s beérek a helyemre többet nem járok, hanem a világ újra megindul s forog körbe engem. Minden bőrszín, minden világhit, minden mélyvízi, minden nyelv eljár mellettem. Van hogy tetszik amit látok, van hogy részvéttel nézem őket, van hogy nevetem, van hogy elgondolkodom, s van olyan is hogy csókot kérnek.

Egy utca, egy épület, egy élet.

Az utcán nem volt senki egy embert sem lehetett látni, már igen-igen este volt.  Ugyanazon a járdán sétáltam, mint amin együtt mentem veled. Kellett mennem, hogy felidézzem magamnak azt a ritmust, amivel együtt jártunk. Nem figyelt senki, pontosan úgy tudtam ringatózni, gyorsítani vagy akár csak szédelegni az újabb reklámfelületek ajánlatai előtt. Szerettem ezt az utazást, pompás volt, mint akkor is. Nagyon nem sajnáltattam magamat, mert elég volt annyi, hogy egyedül voltam.

Tégedet forgattalak a fejemben, úgy ruhástól és ruhátlan, közelről és távolról figyeltelek. Bizonyítékokat kerestem, azokat akartam gyűjteni a szerelemhez. Hát mondom én mindenkinek, hogy a szándékom nem volt rossz, csak az eredmény várat még mindig magára. Azért mert erre nem lehet megtalálni olyan, mint a délibáb vagy a hol volt, hol nem volt országnak a határa.

Kicsit mesés volt, mert tetszettek a vonalaid, az a formák, amik a te gödreid, és azok a neszek, amiket csak nekem súgtál el. Csípte a hideg közben a combomat, de ez most a legkevesebb volt.

A vonalak és a formák az én szememmel és a barátaim szemével és a munkatársaim szemével. Itt mindig más érzések kerültek a felszínre bennem. Vegyes volt a légkör, amit ezek a gondolatok kerítettek magukkal bennem. Nem értettem meg ennek a vonzásnak a hatalmát. Miért van az, hogy idegenek képesek beleszólni az én döntésemben. Miért lehet az, hogy olyan emberek, akikkel egy szót sem váltok az életben, de a nézésük vagy az elismerésük engem befolyásolni tud és fog.

Már az utca teljesen kihalt és a plakátok sem bírnak különösebb jelentőséggel. Valamikor ocsúdok ebből a kallódásból egy-egy omladozó falú épület odakerít magához és csak csodálkozom a száz évekkel korábbi technikán és az akkori emberek szépérzékein. Elragad a toll bátorsága és máris felismerem a múlt történetét, annyira hogy ezt el tudnám írni, nagyhírű könyvet lehetne mesélni róla. Abban a pillanatban látom a szolgát, aki nagyon örül annak, hogy ebben a házban lehet neki helye. Látom a ház úrnőjét a nagypuffos öltözeteiben. A gyerekeket, akik csak úgy rohangásznak, mint annyi szitakötő és ügyesen tanulnak olvasni. Látom a beszállítókat, akik hétköznaposan hozzák minden nap a tejet és a megrendelt kellékeket. Látom a ház urát, aki csak egyben ül nagy kimérten az ovális diófaasztal főhelyén minden ebédkor. Látom azt a csendet az asztalkörül és a vasárnapi templomba sorakozást. Milyen világ is volt az ehhez képest? Változott e egyáltalán meg azóta is valami, azon kívül hogy a szolgálónak a neve baby-sitter lett és a beszállítónak pizza futár vagy a nagypuffos ruhának a neve Tommy Hilfinger? A vasárnap is ugyanaz csak a kivétel, hogy mi a kisvallásba és a plázába sorakoznak az emberek, annyi különbséggel hogy egyenként jár a nép. 

Léptem is tovább, egy olyan hátsó kívánsággal, hogy szeretném ha itt lenne a lakásom, és milyen módon lehetne újra feljavítani az előttem pihenő év-itta épületet.

A zongorista naplójából kivonat

Riadalom van mind untalan, a városban. Újra és újra látni családokat, akik elhagyják házukat, ingatlanukat és szomszédjaikat. A levegő puskaporos. Az utakon katonaautók sietnek ügyeletről ügyeletre. Az emberek gyanakvóak és az épületek lakatlanok.
Állok mindennek a közepén, és hiszem, hogy nem lesz második világháború.
Összeszorítom az összes izmaim és határozottan bátorítok minden ismerősömet, barátomat és az arra járókat, hogy ez a város, ország, a mi tulajdonunk, már ősidők óta általunk lakott földterület. Apáink ezt győztesen vérükkel védték, most is sikerülni fog, újra sikerülhet. Van, aki nem hisz nekem, de van, aki hisz abban, amit mondok, ez az ami engem is jobban vakká és hívővé változtat.
Ők mennek csomagolni és valahova rokonokhoz vidéken meghúzódni, mert szerintük ez egy új világháború, a második.

A házmester

Slégen ívelő falakat láthattam. Az épülethez későn érkeztem s már nem látszott az épület ócskasága vagy kiválósága, csak amennyire a lámpafénye világította, de úgy most azok nem tűnhettek ki. Úgy-an pihentem a másik nap déléig. Valamikor ebéd előtt nyugdíjas kopogtatást hallok a szobámban és a szokásos hivatalos kedvességgel szorítja meg a kezemet az idős angol úriember úgy, hogy el nem maradhatott az üdvözlő protokollmosoly. Körbevezettek, hogy lássam, mi a hely ahol szállást adnak, és mi az épület, annak az ötszázéves múltja hány.

Egyedül maradtam az épületbe, mert hárman akik korábban érkeztek világot- menni vállalkoztak. Andrej, aki ukrán meg zsidó is, Shinazzer aki pakisztáni, ketten azonnal jó páros voltak, de még inkább hárman jobban, az úriemberrel Brazíliából. Velük vacsoráztam én is majd lassan sorra gyarapultunk s nőtt a csapat, azok, akik még kellet, hogy legyünk. Egy orosz, egy magyar, egy ukrán, két erdélyi és egy feketén színes bőrű angol hölgy. A csapat a házmesterrel kellett megtalálja a közös hangot, ami nem nagyvilági vagy kispolgári, hanem egy közösen ismert nyelvjárás. Bill foglalkozása szerint mérnök volt, akkor már nyugdíjas.

Egyik este úgy döntünk, hogy angolul örülünk.

A házban szigorú szabályok voltak. Ahhoz hogy különöset akarjunk, el kellet hagyni az hosszú múltú szobákat, és valamilyen helyet kellett keresni, ahol nem zavar minket senki az örömtúrában. Meg kellett szervezni, hogy mit fogunk csinálni. Ki kellett találni, hogy melyik nap leszünk készek erre.

Most ebédidő. Hatig, a teavacsoráig félúton valami gondolatbörze van tartva. Egy hatalmas asztalt ülünk körbe, nagy terem, a falak mind könyvek és csak könyvek, zömében régi könyvek, de újjak is, ez biztos elősegíti a nagy öröm-marhaságot kitalálni.

Kinézetre középtermetű és szikkadt Andrej, aki mindig ott volt, amikor kellett, még annál több is, mert ő tervezte, hogy mikor és hogy fogunk találkozni. Nem félt, a bőrét sem féltette meg főleg a mi bőrünket. Egyszer az egyik ebédnél addig mondtam neki, amíg a végére csak azon vettem észre magam, hogy majd leszakad a fülem. Ott ment el mellettem és jól beleragaszkodik a jobb fülembe, na most jól nézünk ki, plusz nekem jól fájt. De meg történet, elmúlt és mentünk tovább, legjobban barátok lettünk idővel.

Egy másik délelőtt Ronáldo a fejem hátsó felééig fúrta belém a szemét, mert a fiancéja mellettem ebédelt. Ő nem ugrabugrált vagy fülhúzott, csak okádta a tekintetének a tűit, sötét volt és kegyetlen. Megszoktam már, úgyhogy én jóllaktam közben, még ő a semmiért panaszkodott. A hölgy talán szerette is hogy egyikünk odahal miatta, én meg csak ott vagyok és látom ezt a temetést. Nem adtam rá sokat, megszoktam már, hogy minden ember más, de ugyanazok a szokásaink. Haja szép hosszú volt, gesztenyebarna színű, amit általában befonva viselt, valószínű az ő világnézetének az egyik kelléke, ezzel együtt így volt köztönk helye. Akkor is, én jó étvággyal ebédeltem.

Nem is olyan egyszerű ezt a szót leírni, mert legtöbben csak turkáltak a tányérjukon. Az orosz barátunk volt ennek a példabeszéde. Hozzá hasonlók többen voltunk az asztalkörül a széken abban a teremben, de ők mindig elkallódtak elvesztek közöttünk, habár szokás szerint ők is ugyanolyanok.

Okty aki Szibériából érkezett, ő erősen furcsa természetű mongol hölgy, de nem hiszem, hogy ezért különc közöttünk, ő inkább csak az én világomban más, ahogy neki én is a világnézetében. Még soha nem laktam egy házban egy hozzá hasonló személlyel. Fogalmam nem volt milyen ott az éghajlat azt sem hány ember lakja, milyen emberek ők. Az első hölgy, akit a csoportból megismertem. Ő lesz a szemüvegem. Ezután minden hasonszőrűt hozzá mérek, rajta keresztül.

Ugyanúgy Előd egy valaki fiatal furcsa. Ő, őshonos magyar Árpád-a-pánk leszármazottja, olyan ember, aki megajándékozta magát a tizenkilencedik és a tizennyolcadik születésnapja között egy távirányítós kisautóval, amivel fel-alá járt a házban, s mutatta, hogy milyen játékozni. Agyilag teljesen komplett ezért nevettünk meg szerettük, azért aki pont így.

Még csak Hajniról nem beszéltem semmit. Nehezen tapadnak meg rajta a szavak. Csendben ült, mindig legtöbbször az arcában merengett a tarkás ruhájában. Csak egyszer volt feltűnő, amikor kézen fogva jött be a terembe az orosz szimpatizánssal. Na de ez is egy napig volt így, akkor, amikor mi is éppen a nagy tervet szerveztünk s próbáltuk megvalósítani a szándékainkat. Az angol fekete hölgy az épp valahol Nigériáról gondolkodik, meg hogy mit rak ebédül az asztalra, meg mindjárt kell, rohanjon a gyerekeiért. Rajta kívül mi a csoport, de velünk együtt ő is a csoport.

A vacsorázás hasonlított az ebédhez, annyival különbözött, hogy kicsit családiasabb és közvetlenebbre sikeredett. Ma ügyesen történt hamar.

Andrej körbefutott minket a lakásban és újságolta, hogy hol es hánykor, mit és hogyan meg azt is, hogy kik. Nem lehetett egész mondatokban gondolkodni, ezért csak utalva és mutatva beszéltünk a dologról. Meglepetésemre végül nem is voltak annyian bátrak. De köztük én is ott voltam és lett egy hámberugás. Nem is gondolom, hogy abban a környezetben ez megtörténhet, de akkor este igaz volt.

Tudatlanságunk, vagy vigyázatlanságunk ellenére vagy a többi okok miatt, valamivel később az estéről képeket láthattunk a facebookon. Nem tudtunk egyáltalán egy fél szóhoz sem jutni. Nem tudtunk mit mondani, csak bambultunk a léha igazság előtt, most mint annyi sunyi, most egészen másképpen, bezzeg-persze nem úgy mint a tegnap estére. A bátrakból lettek, vedlettünk közönségesek, a közömbösökből kicsinyesek, a kimaradókból kárörvendők.
Mit csináljunk, mert nem tudjuk ki készítette a képet rólunk, azt sem hogy mi a legokosabb most. Volt kavalkád bennem, a csoportban is pánik. Volt annyi újmutogatás, és annyi kéztördelés, hogy sok. De ott volt az este meg a kép, s mi jól tudtuk, hogy a házmester is ott van.

Beszéltünk róla sokat, de bölcsen az időre hagytuk a megoldást, amíg nem tudtunk tenni semmit.

A múzsa

Folyamatosan azon gondolkodtam, hogy oldjam meg a feladatot. Gondolkodtam és többször is nekikezdtem írni, de a szöveg nem akart összeállni. Elkezdtem betűzni az életemet, hátha találnék megosztanivalót, az egyik pontját, amikor a nagy helyzet történt, de mindegyik jelenet visszautasított. Maradtam a székben a tűkön és nem értettem azt, hogy miért makacs. Vitatható, de eseményben gazdag gyerekkor, furcsa tinédzser évek és nem is egy a szokványos maturandusz voltam. Mégis egyik sem akart a papíron ott díszelegni, egyelőre. Akkor, sem ha szerettem volna.

A történetek, amik eszembe jutottak, két félék voltak igazándiból, olyan amire jó emlékezni, és olyan amire kevésbé. Mindkettő kiváló nyersanyag, törekedtem válogatni, számítottam és jegyzeteltem. Minden apróságokra figyeltem, remélve hogy valamelyikbe ott a szikra, amivel elindul. Áthordtam a dolgaim a tanulóba, csakhogy hátha most lesz az a pillanat, amikor megírom a nagy prózát. Reménykedtem bolondul.
Hízottan, hogy nekem mi az a hátra szaltó.

Már nagyon ott van az idő, hogy jó volna, ha lenne pár oldal, mert majd hangosan kell felolvasni egy tucat ember előtt. De a lapokon csak félmondatok voltak még és sok húzogatás, radírozás meg folt. Minden sor akaratgyenge volt arra, hogy bárminek is az alapja legyen, hogy bármit is építhetnék valamelyik gondolatból. Ebben a szertefolyásban csináltam mindent, csakhogy elfoglaljam magam. De untalanig ott járt a fejemben, hogy nekem igaz dolgom van, nem alantos akármilyen. Gondoltam, ha vacsorázok az jó ötlet, hátha majd beugrik valami. Az ételek összetételéről az otthoni ennivaló meg a diákkoszt közötti párhuzamegvonásból. Még mindig révészkedem ott a szememben, kész arra, hogy reflexből elcsípem annak a sornak a nyakat, amit valóban írni kell nekem. De nem volt más egyéb csak az étvágyam, hogy jóllaktam és finom volt. Erről ennyit, már nem akartam folytatni ezt a levegőbúvárkodást gondoltam egy masszírozás majd ellazít, és közben meglesz a mondat. Az ukrán származású szobatársam, aki mesterien űzi a szakmát, az mellet hogy ortodox teológus és kiokosin harcos, odaöltöztet, helyet rendez és kezdi is a talpamon. Nagyon remek döntés volt a masszázs, legalább nem kellett ott ténferegjek a fejemben, egy időre szavak nélkül lehettem, a nyolcvan kiló húsom csak.

Már éjfél volt és még mindig nem jutottam előbbre, de csak lett valami, mert lassan tegező viszonyba kerültem a piszkozat minden családtagjával.

A holnapi felolvasáson, hogy minden a legnagyobb rendben legyen, beteszek egy filmet, még egyet és meg egyet. A második bizonyult érdemesnek, reméltem, hogy a történet történetet nemz. Így vigasztaltam meg magamat, hogy azért mégis haszonnal mozizok. Az biztos, hogy egy világ volt ahova kiköltözhettem, amibe beletemetkezhettem. Nem volt még a közelben sem, a gondolat, hogy nekem semmi használható nincsen a papíron. Csak a szándékomban létezett az elhatározás, hogy igenis valami érdemest szeretnék írni, nem akarom elintézni pár gombostűvel odaszurkált szóvakkal.

Lefeküdtem miután vége lett a nagy történethalászatnak. Aludtam, mélyen aludtam, úgy, mint máskor. Valamikor reggel, a szobatársam ébresztője úgy hatvan százalékosra meg ébresztett fel. A gondolatom azonnal arra az irányba terelődtek, ahol pont annyit őröltem a tegnap, mindent láttam magam előtt. Minden beugrott, hogy mit fogok írni, hogy mi az iránya az írásnak és mi a témája a szövegnek, hol a fordulópont mi a mese. A zene lett volna, a hatvan százalék, a kicsit alvás, a reggel? Abban a pillanatban tudtam előre, láttam azt is, amit kell nekem írni, azt is, amit kell nekem élni.

Láttam, ahogy felkelek és járok a világban, az ajtókat, amik engednek és kinyílnak. Az embereket, a barátnőmet, a gyerekeimet, a munkahelyem és a boldogságot. Pap voltam, művész és üzletember. A felolvasás vagy az írás a legkisebbnek törpült ezek mellett, olyannak, mint ami egyik eszköze az életnek és nem az értelme. Szépek voltak, olyan, mint jól rendezett műhely, a szerszámok hibátlanul a helyükön voltak így.

Még a délután anyukám beszélni kezdett hozzám, mint azt máskor is szokta, elmondta hogy ő mit szeretne látni bennem, kit akar látni tíz év múlva a fiából. Ajánlatokat tett arra, hogy milyen munkát válasszak magamnak kit feleségnek. Beszélt hozzám, de ez a hallgatás más volt, mint korábban. Nem tudta miért tűröm, hogy bánt és rendre magyaráz. Én nem meséltem senkinek erről az ébredésről. Akkor ugrott be nekem is, hogy most mi van. Miért hallgatok, miért tűröm a szavakat. Úgy hallgattam végig mint ártatlan a vádak padján a saját ítéletét. De ezek a jelenetek nem szűntek meg, mások is hasonlóan kipróbáltak és magyaráztak, mondták nekem azt, amit ők elképzelnek rólam. Amit ők gondolnak rólam, amit ők akarnak látni rajtam. Anyukám volt az egész világ, de bennem nem kevert se port se állapotomat. Nyugodt maradtam és kiegyensúlyozott végig. Nem voltam többet filozófus. Mint a homok annyi akaratom volt az élethez.

Kerestem elég pénzt, arra hogy a családom biztonságban éljen, és pont azt tehettem, amit szerettem, amit szeretek. Üzletember voltam festő és pap. De mivel rühelltem, mint Jónás a prófétaságot, lehettem emberhalász.

Szabad voltam és ebben a szabadságban igenis megérkezhettem oda, ahova mindig is szerettem volna.

Az arcomon látszott, a járásomon látszott, a tekintetemen látszott. Látták mások rajtam, hogy megtaláltam magam.

Melléknév nélkül egy oldal tér

A domb addig eltakarja a falumat amig nem mászod meg a hegyet ami betakar itt engem. Egy hely ahol minden van mint a világban, de itt nincsen helye mégsem a világnak. Csupán az én falum, ezt veheted majd te is szemügyre a lejtőt az utcát a két sor házat, a patakot, a tavat, a szőllőst, az embereket. Az én világom városom London, Madrid, Párizs, Bécs, Berlin, Budapest előtt.

A lábam alatt nincsen hordó mert igy beszélek, vagy a gyomromban bor, hanem az aki vagyok kérdést, tudom honnan kell kezdeni, kérdezni.

Ha nem is születtem Ady Endrének és mert ő sem Bántó Rubennek örvendek hogy van egy hely egy ház egy szoba egy takaró nekem itt, ebben a tájékban.

Azért mert othonnak nevezhetem a teglákat az udvart a füvet és a festményeimet. Othonnak a szomszéd kutyáját és neki az unokáját és a masik szomszéd drótját a határban. Otthonnak a diófat és othonnak a cseresznyefát ami kidőlt velünk, alattunk. Otthonnak Ladyt és Nérót, a két kutyat.

Nem terveztek itt nalunk gyárat, nem repülőt nem palotát de mégis a tulajdonom mint ahogy én is neki, ennek a közösségnek, ennek a tájnak és ennek az oldalnak amit róla irok.

Néha van hogy ásit a jóked vagy fázik a jókedv, de legtöbbször nem.