Az utcán nem volt senki egy embert sem lehetett látni, már igen-igen este volt. Ugyanazon a járdán sétáltam, mint amin együtt mentem veled. Kellett mennem, hogy felidézzem magamnak azt a ritmust, amivel együtt jártunk. Nem figyelt senki, pontosan úgy tudtam ringatózni, gyorsítani vagy akár csak szédelegni az újabb reklámfelületek ajánlatai előtt. Szerettem ezt az utazást, pompás volt, mint akkor is. Nagyon nem sajnáltattam magamat, mert elég volt annyi, hogy egyedül voltam.
Tégedet forgattalak a fejemben, úgy ruhástól és ruhátlan, közelről és távolról figyeltelek. Bizonyítékokat kerestem, azokat akartam gyűjteni a szerelemhez. Hát mondom én mindenkinek, hogy a szándékom nem volt rossz, csak az eredmény várat még mindig magára. Azért mert erre nem lehet megtalálni olyan, mint a délibáb vagy a hol volt, hol nem volt országnak a határa.
Kicsit mesés volt, mert tetszettek a vonalaid, az a formák, amik a te gödreid, és azok a neszek, amiket csak nekem súgtál el. Csípte a hideg közben a combomat, de ez most a legkevesebb volt.
A vonalak és a formák az én szememmel és a barátaim szemével és a munkatársaim szemével. Itt mindig más érzések kerültek a felszínre bennem. Vegyes volt a légkör, amit ezek a gondolatok kerítettek magukkal bennem. Nem értettem meg ennek a vonzásnak a hatalmát. Miért van az, hogy idegenek képesek beleszólni az én döntésemben. Miért lehet az, hogy olyan emberek, akikkel egy szót sem váltok az életben, de a nézésük vagy az elismerésük engem befolyásolni tud és fog.
Már az utca teljesen kihalt és a plakátok sem bírnak különösebb jelentőséggel. Valamikor ocsúdok ebből a kallódásból egy-egy omladozó falú épület odakerít magához és csak csodálkozom a száz évekkel korábbi technikán és az akkori emberek szépérzékein. Elragad a toll bátorsága és máris felismerem a múlt történetét, annyira hogy ezt el tudnám írni, nagyhírű könyvet lehetne mesélni róla. Abban a pillanatban látom a szolgát, aki nagyon örül annak, hogy ebben a házban lehet neki helye. Látom a ház úrnőjét a nagypuffos öltözeteiben. A gyerekeket, akik csak úgy rohangásznak, mint annyi szitakötő és ügyesen tanulnak olvasni. Látom a beszállítókat, akik hétköznaposan hozzák minden nap a tejet és a megrendelt kellékeket. Látom a ház urát, aki csak egyben ül nagy kimérten az ovális diófaasztal főhelyén minden ebédkor. Látom azt a csendet az asztalkörül és a vasárnapi templomba sorakozást. Milyen világ is volt az ehhez képest? Változott e egyáltalán meg azóta is valami, azon kívül hogy a szolgálónak a neve baby-sitter lett és a beszállítónak pizza futár vagy a nagypuffos ruhának a neve Tommy Hilfinger? A vasárnap is ugyanaz csak a kivétel, hogy mi a kisvallásba és a plázába sorakoznak az emberek, annyi különbséggel hogy egyenként jár a nép.
Léptem is tovább, egy olyan hátsó kívánsággal, hogy szeretném ha itt lenne a lakásom, és milyen módon lehetne újra feljavítani az előttem pihenő év-itta épületet.
