The Soloist

A cím alapján végig kíváncsi voltam arra, hogyan fog kibontakozni a történet. Szurkoltam hogy semmi kép ne egy olcsó 'hajléktalanvoltam-felfedezettlettem' történet nézésével töltsem a délutánt. Egy néhány konkrét témát hozott elő a film, és bizonyos kereteken belül elgondolkodtatott.

A barátság fogalma.
Ma különösebben azon gondolkodtam és a héten is, hogy mit jelent barátnak lenni, Crabb, Dr. Lawrence - Kapcsolódás könyvében hasonló alternatívát ajánl, szerinte a pszichiátriai és pszichológiai kórtermek üresek lennének, ha igaz baráti kapcsolatok lennének. Számomra nem az a kérdés, hogy nekem miért nincsen ilyen barátom, hanem az hogy én kihez megyek/mehetek oda. Kinek írom meg a történetét, kinek viszek csellót, kinek nyújtom a kezem barátság jeléül.
A hajléktalanok élete. Furcsa volt látni azt a szubkultúrát, az elesettek utolsó peremén meghúzódottak életéről a képeket. Nathaniel Ayers, amint imádkozik ahogy elmondja, elmorogja az esti imáját a Miatyánkot, most értettem valóban és láttam erejét, súját méltóságát, szentségét és hatalmát, annak az imának amit mi rutinnal elmondunk.

A megrekedés valósága.
Azon gondolkodtam, hogy ki a megrekedt: az apa aki egyedül él az életét, aki elhagyta feleségét és fiát, vagy a hajléktalan akit nem szorít a négy fal? A barátság itt, ebben a történetben nem utópia, és én sem úgy beszéltem róla a fentiekben. Egymás számára segítség lett a két ember, az elfogadás a kapcsolódás révén.
A jelentéktelen fontossága. Elmenni a világtól és kiülni az egyik térre és a zene hangja odavonzza Mr. Lopezt, az újságírót. Egy történet után keres csupán, semmi többet nem akar, végül barátja tud lenni valakinek akinek valóbán valami féle szüksége van, nem tudni hogy ez de mindenképp a tudat segít, legalább meghallgatni egy hangversenyt.

A segítőkészség alulnézetből.
Érdekes a két szó egymás mellett, a koldusnak azok nem kellenek amit néhány telefonhívással el lehetne intézni; pszichológus és lakás és a többiek sem, neki valakire van szüksége.

A kulcs.
Azon tűnődtem, hogy az a kulcs amit otthagy a felesége íróasztalán az nem e az ő lakásának kulcsa-e? Abban a jelenetben vélem látni a történet megoldódását.
Két szereplő valóban szimpatikus lett a történetből: az újságíró és az intézet vezetője. Mind a ketten a történet gerincét képviselik. Személyiségükkel és karakterükkel nagyszerűen illetek a szerephez és jót alkottak.

Forrás: http://www.imdb.com/find?s=all&q=soloist