Ha megállok, azt kell észrevennem, hogy a világ körbeforog engem. Nem kell egy lépést sem tennem, és látom ahogy ájuldoznak az emberek: pop-corn and candyfloss. Azonnal amikor elindultam, azt kell tudomásul vennem, hogy én is hasonlóan ájuldozom. Megüt az amit látok, felkavar és sokszor dühít a tehetetlenségem. Nincsen egy hatalom sem a kezemben, hogy tehessek ellenében, de ahogy járok egy gondolattal mégis feltartóztatom magam, hogy mégse járjak velük egyformát. Egy igazság lenne az: 'ha sikerül változtatni abban ami bennem van, az egész világot megváltoztatom.' Az első megállómon ez segít, hogy mégis járjak, menjek, keressem az utat ami az én járásom lesz s nem valakinek a helyébe lépem bele magam.
Ebben a tájékozódásban egyforma járdán, úttesten haladunk mind, ámde északtól-keletig távolság van közöttünk, ember ember között. Ugyanazon az úton megyek én is munkába mint aki a főnököm, ugyanazon az utcán megyek mint aki a saroképület igazgatója, ugyanazon az utcán megyek mint a plébános. Ők főnökök, igazgatók, papok én ki vagyok?
Már kinn vagyok az épületből de már ezek a gondolatok mind átjártak és ilyen szemüveggel olvasom azokat akiket és amiket látok.
A barátaim akikkel együtt megyek, arról társalognak, hogy ezt az autót ami mellett éppen elhaladtunk, hogy azt mennyiért lehetne eladni otthon, mennyi lenne rá az adó, mennyi a nyereség és milyen meg mennyi pénzel lehetne így hazajutni. A másik meg épp a BMW-ről magyaráz, hogy a barátjának is kiköpött ugyanaz a hátsó sportlámpája van. Elég volt egyszer figyelni erre a beszélgetésre azóta ugyanaz hallatszik a szájukból, de hát ez természetes valamennyire. Ahogy ott követem őket vagy előttük járok ritka párhuzamokat gondolok a fejembe. Én rogyok bele a cipőmbe annyira fáradt vagyok ő meg akkor jön ki az edzésről, milyen világ is ez. Én fagyok bele a ruhámba ha reggel ha este ő meg rövid ujjával cidrizik végig el mellettem. Én forgatom a fejemet hogy észrevegyem mi van körülöttem ő csak jár, siet, fejjel és fülhallgatóval. Én vagyok az árus ő meg aki vásárol. Én vagyok aki dolgozok ő meg aki fizet. A világban világok s benne az enyém is egy.
Van szép is, nagyon jó is, különleges is. Egy több százéves gótikus templom az utca sarkán s kicsit odébb egy kisebb palota ami ugyanazzal az illattal s kecsességgel díszeleg már száz idők óta, ez az egyik szép a naponkénti pompás utazásomban. Az is említésre méltó, meg figyelemfelkeltő, amint átfedi az új a régit, a többszintes modern épület mint inda ahogy körbenövi az öreg fát, nyűgöz le újra meg újra ez a megoldás. Számomra egy remekül hangolt építészremek minden hasonló épület. Merengek, hogy mennyit tudnak ezek a téglatömbök az idők múlásával, hány méltó és hány közönséges emberrel fogtak kezet.
A beszélgetés abbamarad, mert meg kell indulni a járásban mert a harang üti a pontos időt. A fiúk erre megindulnak vagyis szaladnak én is csipkedem magam. Lemaradok valamennyire, akik eljárnak mellettem azok beszélgetéseiből vagy a hangerős zenéjéből hallom a foszlányokat amik belefolynak át hozzám is. Alantas társalgásnak ítélem legtöbb beszélgetést, mert csak előzékeny beszélgetés és felszínes mosoly az összes, a többi meg igencsak egy escape a ritmusba meg a káoszból káoszba.
A jelzőlámpa ritkán zöld s az emberek ha autó nem jön átmennek, furcsa mert ez teljes mértékben kielégíti a szokásomat, én akkor ott a jelzőlámpánál igenis otthon érzem magamat. Miután áthaladtam az úttesten, s beérek a helyemre többet nem járok, hanem a világ újra megindul s forog körbe engem. Minden bőrszín, minden világhit, minden mélyvízi, minden nyelv eljár mellettem. Van hogy tetszik amit látok, van hogy részvéttel nézem őket, van hogy nevetem, van hogy elgondolkodom, s van olyan is hogy csókot kérnek.
