A soha nem hiresek

csendben nő az az erdő is,
ami nem lesz nemzeti park.

ott is úgy ölel észak felől a moha,
úgy markolja a mackó az idegent,
és úgy kerget egy makkot a vadegér.
az erdőbe, ami nem lett áram-drót-kert.

A legnagyobb ajándékaink, hogy mosolyogni tudunk és elképzelni!

van egy blogom
iró vagyok.
lehetnek elképzelni valóim,
ember vagyok.
ez már elég nagy
felelősség
tömlöcnél tágasabb kihívás!
érvágásnál sokkal bölcsebb!
vonat sínjeinél simogatóbb! 
Igy követem az évszakokat,
minden síp-dobtól estig,
és tetszik látni,
azt, ami még nincs,
de következik,
mint egy fekete-fehér C betüs kép a feleségem hasából.
igen, ez több mint a vallásaink,
ez a legközelebbi érintkezés,
a hatalommal, akiben rajzolunk.
sok modern után és világosodások után
mindig ez volt a legtöbb vallomás,
ha láttszott valami és az igaz lett,
abból amit megírtak a szavak,
mint a gyermekeim szülinapja.

Már egy ideje

Már egy ideje
nem írtam,
csak sírtam,
mint magányos télutók.
Már egy részem
elfelejtettem, a betűkben
a tengereket és a szélsimogatást.

De kicsit az élet ahogy gyúr
és megmutatja magát
úgy látom a világok
sok-szögből-csiszolt-lehetetlen-mind-felfogni oldalait,
De mégis lenyűgöz ez a mérhetetlen mesterien-illik-szerepek,
szép, és kíváncsibb leszek, ahogy az enyémet
törekszem feltérképezni és felkutatni,
mint a csodaszarvast.

Talán még az Isten is közeledik, így fürkészve az életet,
mint vizsla a gazdit, vagy őrök a reggelt.
Ezért sok nap van, amikor
mosolyog a tükör velem szemben,
amikor csak jóval utána értem meg,
hogy mennyi jó történt ma velem.

Nem pozitív lettem, hanem óvódós újra.

A lágerben vagy kresztyénüldözések ma

háromból kettő az sok
négyből a három
annyira csomó mint egy

Hamarosan adventi a templom és a plázák

hamarosan adventi a templom és a plázák,
gyakorlatilag megint készülni kell,
üresnek lenni,
lomtalanítani
az év megkopott bútoraitól.
tűnődök, nem tudom,
hogy mi lenne,
ha a gyűjtésben nem lehetne
megállani...
hogy mi történne,
ha nem várható az ünnep,
böjt és veszteség, fájdalom, hiány vagy halál.
igazából a természetem éppen a körülményekkel
lehet csak teljes,
magamtól mint a kertész
nélküli csodasövény változnám magam.

És ezeket gyorsan megkérdezem:
akkor mit is adjak,
honnét kell elvenni a rendemhez,
mit kell helyére igazítani,
ki kéri tőlem,
melyik rend akar a hulladékaimból,
miért jó nekem a kevesebb,
különb leszek nélkülük?

Szükségem van ilyen időkre,
mint lomtalanítani úgy zajtalanítani a fülemet
és képteleníteni a képernyőmet és a szememet.
mennyi aggodalom és szorongástól lehetne,
egy maroknyi csendben, lakatlan lenni a szeretetre...

Beszélgetés Makovecz Imre Építésszel

Az idén (2010) het­venöt esz­tendős, súlyos bete­gen is dol­gozó Mako­vecz Imre cigány falut épít azok­nak a romák­nak, akik­nek a házát romba dön­tötte az árvíz. Vallja: A sport­tól az egész­ség­ügyig min­dent átszövő pénz­ura­lom­tól csak hoz­zá­ál­lá­sunk gyö­ke­res meg­vál­toz­ta­tá­sá­val lehet sza­ba­dulni. A világ­szerte elis­mert Mako­vecz Imre cége az elmúlt évek­ben tönkrement.

- Jól van?
Nem vagyok jól.

- Jön-megy, len­dü­le­te­sen dol­go­zik.
Hozzászoktam.

- Mikor belép­tem ide, úgy érez­tem, befo­gad az épület.
Körü­löt­tünk gom­ba­mód sza­po­rod­nak lakó­par­kok, iro­da­há­zak, áruhá­zak, de azok­ban ide­gen­nek érzi magát az ember. Mert a dik­ta­túra elidegenít.

- Dik­ta­tú­rá­ban élünk?
A pénz ural min­dent, ezt mind­annyian tud­juk, miköz­ben eljátsszuk a demok­rá­ciát. A köz­be­szer­zési rend­szer kor­rupt. Az kapja meg a mun­kát, aki a leg­töb­bet adja vissza a meg­ren­delő­nek. Aki meg­nyeri a pályá­za­tot, olyan alvál­lal­ko­zó­kat alkal­maz, akik a leg­több pénzt adják neki vissza. Ez egyre rosszabb minő­sé­get hoz. Az én szak­mám­ban is érvé­nye­sül a pénz­dik­ta­túra paran­csa: Vedd meg az újat, dobd el a régit! Ezért mind silá­nyabb tár­gya­kat és esz­kö­zö­ket hoz­nak létre. Pél­dául sorra építik be a műa­nyag abla­ko­kat, ame­lyek tel­jes zárt­sá­got ered­mé­nyez­nek, így az épüle­tek belül pené­sze­sek lesz­nek, öt év múlva a műa­nyag össze­vissza reped, s azt a funk­ciót sem képes betöl­teni, amit egy öreg faab­lak. A pené­sze­dés meg­aka­dá­lyo­zá­sára masi­ná­kat helyez­nek el a hom­lok­za­ton, s mindez vala­ki­nek nagy haszon­nal jár. A pénz­ura­lom vele­já­rója a szá­mí­tó­gé­pes ter­ve­zés is, amely nagyon meg­vál­toz­tatta az építészetet.
Mert hogyan is néz ki ere­de­ti­leg ez a dolog? Adot­tak a funk­ciók, a hely­szín s az embe­rek, akik­nek az épület készül. A léte­sít­ményről az építész­nek átfogó víziót kell terem­te­nie, majd ezt
lebon­tani rész­le­tekre. A szá­mí­tó­gép­pel való ter­ve­zés azon­ban ennek éppen for­dí­tottja: A rész­le­tek­ből rak­ják össze az egé­szet, amely végül olyan lesz, ahogy a szá­mí­tó­gé­pes prog­ram előírja. Az épüle­tek a pénz­piac for­ga­tó­köny­vei sze­rint készül­nek, s a vég­ered­mény majd­hogy­nem közöm­bössé válik. Az a lényeg, hogy ki mennyi pénzt tud hazavinni.

- De miért nevezi ezt dik­ta­tú­rá­nak?
Mert átsző min­dent. Meg­je­le­nik a könyv­ki­adás­ban is. A kiadó csak annak a köny­vét teszi ki a kira­katba vagy az újdon­sá­gok közé, aki ezért külön fizet. Azért nem látni a köny­ve­i­met a kira­ka­tok­ban, mert én nem fize­tek. A Lon­don­ban vagy Ber­lin­ben meg­je­lent Makovecz-albumokat sem lehet látni a magyar könyváruházakban.
Mos­ta­ná­ban van dol­gom az egész­ség­ügyi rend­szer­rel is. A kór­há­zak kiszol­gál­ta­tot­tak a gyógy­szer­gyá­rak­nak, akik osz­ta­lé­kot fizet­nek nekik bizo­nyos gyógy­sze­rek alkal­ma­zása ese­tén.
Jelen van ez a szem­lé­let a sport­ban is. Az, hogy a bíró a világ­baj­nok­sá­gon a felső kapu­fá­ról a gól­vo­nal­nál ötven cen­ti­vel bel­jebb becsa­pódó lab­dára azt mondja: Kapufa, ebben a világ­ban sze­rin­tem nem azt jelenti, hogy a bíró hülye. Azt jelenti, hogy pén­zért az egyik fél javára akarja eldön­teni a meccset. Mert ez a világ így műkö­dik. S ha így műkö­dik, mit mon­dunk egy gye­rek­nek, ha arra kíván­csi, miért kell élni, miért jött erre a világra. Pedig tőlünk várja a választ.
A pénz kor­lát­lan uralma min­dent fel­szá­mol, ami az életet életté teszi. Még a Mis­kolc fölötti árvíz­kár is össze­függ ezzel.

- Hogyan?
Végig­öm­lött a víz a völ­gye­ken, és min­dent elmo­sott, mert nem volt hová men­nie. Ugyanis a Felső­zsolca mel­letti árte­ret, ame­lyet koráb­ban lápos leg­elő­ként hasz­nál­tak, elzár­ták a víztől, és elad­ták a mul­tik­nak, akik tele­épí­tet­ték. Kíván­csi len­nék, hogy aki eladta az árte­ret, milyen bün­te­tést fog kapni ezért. Remé­lem, lesz ennek követ­kez­mé­nye itt, a föl­dön is. A pénz hatalmi pozí­ci­ó­ját meg kell vál­toz­tatni. Ha ez nem sike­rül, Magyar­or­szág tel­je­sen leépül erköl­csi­leg, szel­le­mi­leg és anyagilag.
Az én cégem is emi­att ment tönkre.

- Tönk­re­ment a cége?
Hát per­sze. Gon­dolja el, befe­je­zünk egy mun­kát, ame­lyen húsz-huszonöt alvál­lal­kozó dol­go­zott, s mikor benyúj­tom a szám­lát, a vég­összeg huszonöt szá­za­lé­kát ki kell fizet­nem az állam­nak. És a meg­ren­delő nem fizet. S mikor a második-harmadik ilyen tör­té­nik, a vál­lal­ko­zás tönk­re­megy. Tehet­sé­ges, fia­tal építé­sze­ket el kel­lett kül­de­nem emiatt.

- Mit lehet tenni?
Hadd mond­jak saját pél­dát! Csík­sze­re­dába kato­li­kus temp­lo­mot kel­lett ter­vez­nem. Mikorra oda­men­tem, a plé­bá­nos úr kira­kott egy papun­dek­lit, a tete­jét fel­vágta, hogy abba lehes­sen pénzt bedobni a temp­lomra. Lát­tam egy öreg­asszonyt, aki oda­ment, a zseb­kendő­jét elő­vette, szét­haj­totta, és a lejecs­ké­jét bedugta a dobozba. Rög­tön tud­tam, nem kér­he­tek pénzt. Már­most ha az ember ingyen dol­go­zik, pénzt ad. Az embe­re­ket ugyanis ki kell fizetni. Már épült a temp­lom, mikor elter­jedt a város­ban, hogy a Mako­vecz csak eljátssza Róbert bácsit,
ugyanis az Orbán Vik­tor­tól zsebbe kapott har­minc­mil­liót. Ezt elme­sél­tem Kai­ró­ban az akkori magyar nagy­kö­vet­nek, aki koráb­ban a tit­kos­szol­gá­lat egyik vezetője volt. Elne­vette magát, azt mondta, ez a sut­togó rágal­ma­zás is tit­kos­szol­gá­lati munka. A világ ilyen. De akkor is a jó utat kell járni. Mert ez az út a vilá­gos­ság felé vezet. A másik meg a sötét­ség felé.

- Nincs középút?
A leg­un­do­rí­tóbb a vilá­gos­ság és a sötét­ség keve­re­dése, a szür­ke­ség. Annál az egy­ér­telmű sötét­ség is jobb. A sötét­ség az ármá­nyé. A vilá­gos­ság a meg­váltó Krisz­tusé. A kettőt össze­ku­tyulni nem sza­bad. Válasz­tani kell. Egy életünk van, nem lehet szó­ra­kozni. Én már a het­ven­ötö­dik­ben járok, nem vagyok egész­sé­ges, és a vilá­gos­ság útján aka­rok menni.

- Most min dol­go­zik?
Erdély­ben egy­más után ter­ve­zem a temp­lo­mo­kat.
Egy kis kápol­nát építek Már­télyra. A Fel­vi­dé­ken váro­sok revi­ta­li­zá­ci­ó­já­val fog­lal­ko­zom, kemény poli­ti­kai ellen­szél­ben; de nem baj, ilyen­kor eszembe jut, hogy meg­épült a kolozs­vári refor­má­tus temp­lom is. Tíz évig épült, s nem kap­tunk enge­délyt, míg az előtte húzódó úton el nem készült egy orto­dox temp­lom, de végül sike­rült, Funar ide vagy oda. Most azon­ban első­sor­ban az árvíz­ká­ro­sul­tak érde­kel­nek. Jelentős részük cigány.
Felső­zsolca fölött egész tele­pük volt, és vál­lal­tam, hogy ter­ve­zek oda egy új cigány falut.

- Miért ezt a részt vál­lalta?
Mert ez a leg­ne­he­zebb. Ezt a sze­ren­csét­len népet is a pénz­ura­lom tette tönkre, nem­csak anya­gi­lag, morá­li­san is. Gye­reko­rom­ban öreg­anyám azt mondta: Csak az oláh­ci­gány lop, de az is csak almát. A csősz­nek sós pus­kája volt: só dara­bok vol­tak benne sörét helyett, és ha vala­kit seggbe lőtt, abba bele­ment a só, ordí­tott kegyet­le­nül, de nem lett nagy baja.
Viszont meg­da­gadt a seb, és nem bírt ráülni, úgyhogy meg lehe­tett találni később a tol­vajt. Akko­ri­ban még léte­zett cigány kovács, teknő­vájó, rézmű­ves. Egy csomó fog­lal­ko­zá­suk volt, és vaj­dák vezet­ték őket, vagyis műkö­dött a belső köz­igaz­ga­tási rend­sze­rük. Mind­ezt azóta fel­szá­mol­ták, a kul­tú­rá­juk­tól is meg­fosz­tot­ták őket, azzal a hazug­ság­gal, hogy a cigány ugyan­olyan, mint a töb­biek. Miért lenne ugyan­olyan? Más a tra­dí­ci­ója, a gon­dol­ko­dása, a tem­pe­ra­men­tuma. Mára szörnyű mélyre süllyedt a cigány­ság. Felső­zsolca táján elhord­ták a
töl­té­sekről a homok­zsá­ko­kat, szi­ge­tet rak­tak belőle maguk­nak, gene­rá­tor­ral áramot fej­lesz­tet­tek, úgy néz­ték a nagy kép­ernyős tévé­jü­ket. Olyan gyors motor­csó­na­kon köz­le­ked­tek, ame­lyet a rendőr nem bírt utol­érni, és mikor eljött az este, az összedűlt háza­kat kifosz­tot­ták. Per­sze ilyen ese­te­kért nem kell vidékre menni.
A napok­ban meg­ál­lít a ház előtt egy ember, hogy fel tudnék-e vál­tani egy szá­zast. Nyú­lok a zse­bembe, és mon­dom, hogy nincs. Erre azt kérdi: Egy ezrest két ötszá­zasra? Talál­tam egy ötszá­zast, elő­vet­tem, mire kitépte a kezemből, beug­rott a kocsi­jába, és elhaj­tott. Ott álltam meg­kö­vül­ten. Miféle ember ez? Miféle érték­rendje van? Milyen úton jár? Hová tart? Hová süllyedt? Mit gon­dol a másik emberről? Akkor érzi magát ember­nek, ha sike­rül becsap­nia a mási­kat, nem pedig akkor, ha segít neki?

- Az új telep tük­röz majd vala­mit az ere­deti kul­tú­rá­juk­ból?
Még nem jutot­tunk odáig, hogy erről tár­gyal­has­sunk. Min­den­esetre a bode­gáik helyett negy­ven­négy négy­zet­mé­te­res háza­kat kap­nak, ame­lyek­ben lesz szoba, konyha, fürdő, kamra, köz­ponti fűtés, gáz, víz, áram. De úgy fog­juk intézni, hogy a házak elad­ha­tat­la­nok legye­nek. Koráb­ban ugyanis a Ber­eg­ben rend­sze­re­sen meg­tör­tént, hogy az új házat elad­ták, és megint csi­nál­tak maguk­nak egy bodegát.

- Mi a remény­sége önma­gá­val kap­cso­lat­ban?
Hogy még egy dara­big dolgozhatom.

- És aztán?
Aztán meg kell halni.

- És aztán?
Arról nin­cse­nek konk­rét infor­má­ci­óim. Csak arról, ami mögöt­tem van.

- Mi vil­lan eszébe, ha vissza­gon­dol?
Kará­csony kilenc­éves korom­ban: Az ost­rom, ami­kor az oro­szok körül­vet­ték Buda­pes­tet, és az Isten­he­gyi út huszon­nyolc kerí­té­sébe kapasz­kodva, a ház lakó­i­val együtt néz­tem,
hogyan ég a kirá­lyi vár, égig érő lán­gok­kal. Túl­él­tem a Rákosi-rendszert, túl­él­tem Biszku elv­társ véreng­zé­sét, álltam kivégzőosz­tag előtt. Ami­kor Kon­rád és Sze­lé­nyi kidol­gozta, hogy háromezer-háromszáz magyar falu­ból ezer­há­rom­szá­zat hogyan kell sze­rep nél­kü­livé tenni és meg­szün­tetni, elin­dul­tunk a ma már halott bará­ta­im­mal, Beke Pál­lal, Varga Tamás­sal és
mások­kal, gyáva tanács­el­nö­kö­ket vit­tünk bátor tanács­el­nö­kök­höz, és falu­há­za­kat építet­tünk a pusz­tu­lásra ítélt településeken.
Aztán Sevil­lá­ban meg­épít­het­tem a magya­rok pavi­lon­ját, és a japá­nok meg min­den­féle nép­ség ordítva rohant oda, ami­kor meg­húz­tuk a haran­go­kat, hogy meg­jöt­tek a magya­rok. Mit akar­hat­nék még? Sem­mit. Én már más­ként látok, mint maga, aki élete tel­jé­ben van. Élni per­sze jó, nagyon jó. Csak fáj­da­lom ne legyen!

- A követ­kező gene­rá­ciók mennyire képe­sek átvenni az érték­köz­pontú szem­lé­le­tet?
Megint mon­dok egy pél­dát az építé­szet terü­le­téről. A Kós Károly Egye­sü­lés fenn­tart egy poszt­gra­du­á­lis kép­zést, az úgyne­ve­zett ván­dor­is­ko­lát. Vég­zett építé­sze­ket veszünk fel, és aki beke­rül, három és fél évig ván­do­rol cégek­nél, s ez idő alatt elsa­já­títja az érték­köz­pontú szem­lé­le­tet. A végén fel kell mutat­niuk egy mes­ter­mun­kát. Ma körül­be­lül ötve­nen van­nak
Magyar­or­szá­gon, akik ezen keresz­tül­men­tek. Nem. sok, de ha min­denki meg­te­szi a magáét, akkor jutunk valamire.

- Hol kell kez­deni?
Kezdje min­denki a saját gye­re­ké­nél! Ne hülye­sé­gek­kel etesse, hanem beszél­jen neki arról, ha tud, hogy mit jelent a megváltás!

- Mit jelent?
Nem­csak keresz­tény hit­té­telt, hanem az ember belső életé­nek a meg­újí­tá­sát. Erre min­dig, újra szük­ség van, és egé­szen egy­szerű dol­gok­ban nyil­vá­nul meg. A Har­gi­tá­tól nyu­gatra, Csík­sze­re­dá­tól Barót felé talál­ható Var­gyas­ról fel­hí­vott a nagy­tisz­te­letű úr, hogy van egy düle­dező fatemp­lo­muk, ter­vez­zek helyette valamit.
Mond­tam, ha ledön­tik, szól­ja­nak. Ledön­töt­ték, és alatta XII. szá­zadi kora román temp­lom alap­jait talál­ták. Mélyen leás­tunk: Fara­gott kövek kerül­tek elő, rózsa­ab­lak, és még sok min­den . Ezek­ből és sok új gon­do­lat­ból meg az innen-onnan kapott ado­má­nyok­ból meg­épí­tet­tük a refor­má­tus temp­lo­mocs­kát. Ami­kor elké­szült, és körül­áll­ták a szom­széd fal­vak
népei is, s a temp­lom­kert tele volt embe­rek­kel, és föl­zen­gett az ének, hogy Teben­ned bíz­tunk ele­itől fogva, az olyan pil­la­nat volt, ami­kor az ember csön­de­sen azt mondja magá­ban: rend­ben van.

Apáméktól van a múltam

egy bátor ember
odakiáltott, tenger
tajtékzott, nem
bírta, csak ment,
ment, folyt folyt
magából a múlt.

a félénkebbik,
csak nézett, kit
a háború zaja
rettentett, ha ha
dörgött, vagy
fütyölt a múlt.

én még ott sem
voltam, csak
apáméktól,
válogatás
nélkül, kapom
az okot a múlttal.