Ennyire értünk veletek,
együtt a fodros jövőbe.
Ennyi lett a szám,
a betűkből kiáradó nap,
ennyire terített szerte.
furcsa fintor
az utolsó szó,
még érdekesebb
az útolsó lehelet
s a halál szimbolisztikája.
lassan, ennél fogva
az év utolsó napja
számomra buja
komló, aki újra
figyelmeztet az ujjaival,
mint kisgyermeket
rendre akar utasítani,
és mint férfit
tudatossá akar tenni.
nincs választásom
mint, hogy akarok
tudatos lenni
a természetemre.
de nem is akarok
másról hallani,
mint dobbanni
az örök renddel
egyszerre, egyfelé.
bolond lennék
ha dacolnák, akár
a viz a partja ellen,
vagy teremtőmmel szemben.
és mégis jó nekem kicsit
fájni, abban a gondolatban,
hogy el kell távozzak
magamból s az életből.
mégha maradni szeretnék is,
csoda-rothadás,
aminek várandósa lennék,
úgy, hogy még ember
ilyet nem élt.
fájjon csak és figyelmezzek
az élet tanitására, a habokra
és arra, hogy ujjat kezdhetek
ma, most az adatott pillanatba.
