Te Uram tudod,
ahogy a nap a felkeltét,
s Te mindennek az idejét.
én ebben megnyúgszom,
mint gyermek, fiad.
Nem értem minden
lélek sorsát,
Nem, nem érthetem minden
lélek vonalát.
fájnak a számon kérő könnyek,
és a vérmes tekintek.
a mutogató újjak,
és a fenyegető öklök.
a kétségbeesés ó bárcsak
ne lehetne úrrá,
a gyász és a szorongás
fonnyasztó mámorrá.
mégha eddig nem is kérdeztünk,
ha eddig nem érdekelt,
de most ne maradhassunk
érintetlen a valóságtól!
sírjam füledbe,
az egyetlen de megalázó,
kiutat?
mit mondjak el róla?
