Pascal ürje

valami figyelmeztet,
tudom, és érzem,
de nehéz hallgatni
és alkalmazkodni
mindenkihez.
ballagok tovább,
kullogok lomhán
magamba
mindenkihez
egy szóra
egy youtubra
egy facebookra
egy otthonért.
valami tudja bennem,
hogy mit keresek
de belapátolom
a gödrét mindenkivel.
valami mégis nem hagy
nem enged és milyen jó,
hogy elnyeli a sok szemetet
amivel befedtem a múltam,
a jövőm és a lelkem.
nem lehet takarni
nem lehet takarni
nem lehet takarni
túl mély ahoz,
hogy betöltené valami is.

Elhívás, feladat, életcél

kellet nekem
mint mikulásnak
a szerepe
kellet nekem
a piros
a szán
a feladat.
nem is bánom.

Legutóbb még nem mondták nekem hogy mozduljak,
akkor jó voltam, úgy ahogy talát a helyzet.

páncél, cérna, arany, nyak, kanál, láda.

hidegből levegő, melegből élet, napból mezők,
sárból tégla, romból lakás, világtalanból világ.

kellett nekem,
mint miki-mikulásnak
a szerepe
kellett nekem
a piros
a szán
a feladat.
még mindig nem bánom.

kétirányú mozgásba lendíteni

a sárga az mindig tündökölni fog
emlékeztetni, hogy a napfény
az mennyire féltékeny
a halálra és a lustaságra,
a penészedésre és az elbomlásra.

valami hasonló fények és jelek
töltik ki az életünket más- és
több szinek, számok és szagok.
olyan határok, amibe elég jó,
ha bezáratjuk magunkat

nem válogatjuk,
ők választanak.
nem ismerjük,
ők tudnak,
minket akármerre
hajlitani.

kétirányú mozgásba lendíteni.
a múlt és a jövő a választék,
a fény és a hold a teríték,
a lent és a sehol opciók,
és közte valahová minket
betájolnak a jelek.

kétsoros

hántani másokat
hámlani másoknak

mert úgy látom hogy ez a valóság
ezzel kell szembenézni az arcokban

plusz kérdem magamtól hogy
miért kérdem másoktól

egy hét

volt már velem ocsmány
volt már hozzám üde
volt már bennem festői
volt már hozzám idegen
volt már nekem börtön
ez a hétfő
az öreg hétfő

ma más volt
mint számítottam
ahogy gondoltam
ma jobb volt