Koronavírus 8. nap: Van különbség

Különleges és furcsa időket élünk meg, mindenki, csakis remélni tudom, hogy a sallangot mind lefaragja rólam az előttünk álló időszak, hogy ami kevésbé fontos ma, az majd mind eltűnik és egy igazabb életet fogok tudni élni, miután mindez lejárt, mert lesz ennek vége is. Mert van vége. Mert ez nem a vég. Mert van jövő, velem vagy nélkülem, a fiam és az unokám élni fog! Ezt tanultam nagyszüleimtől:

Az élet az úr.

Mert van Isten, lesz tavasz.

Van különbség

Abban, ahogy megszülettünk, nincs,

mert tervezett és akart az Élet.

Abban, hogy meghalunk, nincs,

mert akartam tudni, hogy milyen élni!

A szorongásaink súlyában különbség van,

mert megválaszthatom, hogy cipelem…

Írni akarok, minden nap, addig, amig ez tart.

MERT van különbség, hogy egy Istenben hívő

Ember hogyan viseli magát a bajban.

Én, érteni akarom a bajt,

És NEM a bajt akarom látni.

Én, élni akarom az életet,

És NEM rettegni a holnapot is.

Mert kell lennie másképpen. Van.

(Meghalni könnyű

Élni nehéz)

Választom a nehezebbet:

Élni akarok! 

Az életet hirdetni, így:

most otthon ülök,

most együtt működök,

azokkal, akik az életet tartják,

és nemcsak a halált osztják.

Nem egymás ellenfelei vagyunk.

Nem egymás harcos társa.

Nem egymás vize a lelkesedésére.

Élj

Tervezz élni.

Tervezz holnapot.

Mert, aki decemberbe csodálatos, tanácsos, erős, örökkévaló

Most miért lenne kisebb, kevesebb, eltűnve?

Miért gondolod, hogy máshol kell keresni

a nyugalmad és a reménységed, a holnap felől?

Miért szorongsz magadba, még több halottal több veled!?

Nem látod, hogy a halált emlegeted?

Nem látod, hogy ugyanakkora a tavasz ereje,

Mint tavaly is volt és jövőre is lesz és ezer év múlva?

Kellj fel, aki hiszel,

Állj talpadra.

Miért szorongsz,

Miért csüggedsz,

Miért félsz...

Számold ki.

Értsed meg.

Miért hirdetnéd,

Miért gondolnád?

Emlékeztetnek, hogy költő vagyok!

Mindenre is emlékeztet, olyan ismerős a hangja,
mint a régi barátnak, mondja, hív, hogy írjak.
Nem mást, nem utánzást, hanem magamat,
a saját történetem, úgy, azon módra.

Szívom magamba
és nem mindig jól
akarom gyorsabban megérteni,
de nem hagyja, makacs.

Udvaromba omolva otthagyva
a nagyobbnál nagyobb álmokkal,
én alig hallom, amikor azt mutatja nekem,
hogy a valóságnak van saját mintázata,
amit az Élet sző, időzít és cifráz.

Nem hagy előre rohanni, hátul maradni,
a nagy sokasággal sem tudom kicselezni,
a saját történetem, nem hagyja okosban megoldani,
hogy bizonyára felnövők, s a sorsomat élem elétek.

van, hogy kegyetlenül megránt, visszahúz, hozzámér,
sejtet, délibábnak öltözik, már-már kitapinthatom,
van, hogy Mindent Értek, de csak ott járok, ahol Ember
járt már és járni fog, mégis különleges ez a férfiú iskola.

Apám

Apám, ma hatvan éves,
és a világon senki nem tudja
ezt, csak ő és én!

Igazán csak ő él, meg én, és a fiam.
Más nem volt, nem lesz. Vagyunk,
hárman a világnak, egy sorsa.

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és talán
ránk is vár, amit senki nem talál,

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és ránk is vár,
és senki nem ront el, talán,

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és ránk is vár,
és senki nem ront el: ágyúszó, jégvarázs.

Én sorsodba jöttem tavasszal, és megyek,

utánam jönnek, miattad ők. Gyermek,

fiú, férfi, a Mennyországig, ezek.

Jó Volt Melletted Felnőni, Megöregedni, 

Elmondani, hogy az Ég Magas.

bár azt mondják, ez nem igaz!

...ott jártak, ők, a repülők,

benne ültem, én is láttam. 

Apám, ne félj! Igaz.

Fiad, Ruben.

Fiam, Simon, Ábel,

és Virág.

Miről írunk mi költők?

Szimplán én csak emlékezek, ha írok,
Jobban arra, amit nem akarok, hogy közelítsen
ÉS még jobban arra, amit vágyok, hogy beérjen.
A szóban elmondom és a sorsban eldől, ha sírok.

Vágyunk:
libasültre,
disznófejűre,
szerelemre,
sikerre,
s,
még,
többre,
mindebből.

A cicomátlan dolgokat kuszán előadjuk,
Beleöntjük könyvtárakba és olvasótáborokba
Úgy, hogy immár soha nem lesz új a nap alatt,
Szimplán mi csak emlékezünk, amit írunk.

Vágyva:
szeretetet,
otthont,
hasznosságot,
eredményt
...
a legkiemelkedőbb Történetet.

A jobb az most van

A vers olyan mint egy patak,
elfolyik tőlem,
Arrább áll, odább megy
haza érkezik a többiekig,
a Nagy vízhez,
úgy én is a napokkal,
ami arrább áll, odább megy
rajtam keresztül a többiekhez
a Nagy tegnaphoz.

Van-ni akarok:
megélni a pillanatot,
elengedni a tegnapot,
bátran várni a holnapot.

Mert ki tanít engem,
Ki nagyobb mesterem,
a szavaknál, az időnél?
Hogy a jobb az most van

Amíg Minden Új Volt

Nem mozdultam el semmit
Abból a bőrből, amibe világra jöttem.
Abból a cipőből, amibe bele léptem.
Pusztán annyi a másság, hogy odáig könnyű volt,
Amíg évszakról évszakra más lábbeli kellett,
Mert minden Új volt!

Az, hogy megtanultam fütyülni,
Az, hogy rám bízták a teheneket,
Az, hogy pattanásos lettem,
Az, hogy sok pénzt számolhattam egyszer,
Az, amikor ötven kiló lettem,
Az, hogy ha akartam, lehetett!

De most már minden érdekesebb,
Mert, ha nem történik semmi,
Akkor is felnőtt maradok.
Mert, ha folyamatosan fejlődnék,
Akkor is felnőtt maradok.
Itt azért az megeshet, hogy apák lehetünk egy-hirtelen!

Viszont én keresem ezt a cipőméretcserét
Vágyok ember maradni úgy,
Hogy Nem Félek
Kapcsolódni minden korábbi reccsenéseimmel
Úgy, hogy természetesen bírom megélni
Azt, amit mások jobban tudnak alaphangon.

Éllettörténetem

Egy perc kell, hogy elmondjam a fele élettörténetemet.

Ezért megállok, hogy észrevegyem, amik mellett
elrohantam, mint autópályákon a millió önkéntes száműzött
- csak mennek előre, csak megyek közöttük.
Megállok, hogy felfogjam azokat, amik mellett
felnőttem, mint gyermek és mint friss apuka.

Igazságok mentén próbálom beazonosítani a jó vagy rossz
döntéseimet.
Igazságok mentén, próbálom rangsorolni és megtalálni az
értelmességet egy időkeretben.

De várj. Mesélek Egy Percet.

Küzdöttem, hogy apám ne verjen.
Küzdöttem, hogy szerelmes legyen.
Küzdöttem, hogy lemondjak az énről.
Küzdöttem, hogy költő legyek.
Küzdöttem, hogy fizessem az iskolát.
Küzdöttem, hogy elhívjon az Élet.
Küzdöttem, hogy szóért szeressenek.
Küzdöttem, hogy képpel beszélhessek.
Küzdöttem, hogy dolgozzam a karriert.
Küzdöttem, hogy feleségem legyen.
Nem küzdöttem, hogy egészséges gyermekünk szülessen.
Küzdöttem, hogy megfeleljek, megfeleljen.

Ilyen a történetem, amire a felére elérkeztem.

Tetejébe egyre inkább is olyan, mintha végre először élnék.
Vagy többször olyan, mint a vízmozgás után a gyógyulnék.
És olyan is, mintha a lelkem jobban bele illene a saját porépítményébe.
A több tavasz, a több karácsony együtt a születésnapokkal ide repítettek.

Csupán Egy Gondolat

Csupán egy gondolat
Meg ér száz másikat,
De mi van ha nem érkezik
Az az 1? Mint hegygerinc

Marad romlás nélkül,
Mert nem adatik neki
Az az 1 impulzus, ami végül
Magával rántaná a sok takarót;

De ha mégis úgy alakul,
Hogy az az 1 gondolat előkerül,
Akkor az omlott körülmény mesze látványos,
Engem ez frusztrál, de úgy becézem, hogy tanulás.

Illetve, ha elmaradna az az 1 gondolat, amit vágyok,
Akkor mindenkinél büszkébben vagyok a Flegma.
Mitöbb jelentéktelenül telnének el velem az évszakok,
De annyira, hogy név nélkül vegyülnék a cinterembe.

Debrecen, Magyarország

Hároméves múltam, amikor két szint nagyon szerettem, emlékszem a barnán színes ceruzámra és a lilán színes ruhámra. Valami miatt ezek a színek másképpen néztek ki, mint, az összes többi. Nem értettem akkor ezt a vonzódást, de ebből a távlatból igencsak kellemesen emlékszem a pillanatra, mert azok voltak az első találkozásaim a színek valóságával.

Időközben nem volt rá lehetőségem hogy ennek a világnak a részeibe jobban beleláthattam volna. Hanem maradt a bicskám, amivel magamat vágtam meg, a véget nem érő ezt-azt alkotásban. Ez volt a világ ahol felnőttem és otthonra találtam, ahol alkothattam.

Akkor határtalannak látszott a világ, most mindennek megvannak a következményei, ami senki mást nem illeti meg, hanem az enyémek. Felnőttem, és az élet kényszere vagy a sors, nem tudom, de újra átengedte magát a színek világa. Hogy tapasztaljam, hogy tanuljam, hogy játsszak benne, hogy magamat kifejezzem velük, hogy egy nesztelen párbeszédet folytathassak. 

Valahol a fejemben most érkezhettem meg, most jutottam el, amikor van elég bátorságom, hogy az ecsethez nyúljak, amikor van elég tapasztalat a zsákomba, amikor van elég arra, hogy alkothatok, de nincs túl sok arra, hogy hangosan ordítsak útjelzőket.

Vagyok én és vannak a képek. Ennyit tudok adni tőlem, és kívánom a még többet. Azt, hogy amikor látod, a képet akkor igenis működjön, sikerüljön az a párbeszéd, amit érdemesnek gondolok és szépnek, hogy: „Vagyok te és vannak a képek.” (BIO, 2010 decembere)

magamról rólam

mit mondhatnék nektek
magamról?
én a világ vagyok.
a tömeg,
a sereg ember,
akibe belebotlasz,
akit kerülni kell.
az utcán, egy másik
mászkál.

milyen csodás
milyen szerep
milyen osztás

különbségek

alkudtam az éveket
számoltattam
újra a kezdetet a végeket
de ugyanaz maradt
akkora bőséggel

panaszt tettem
más szinteken
de elutasították
hogy jobb költő
leszek jobb verselő

s nem maradt más
mást nem tehettem
mint a feszültségből
engedni megszületni
a toll meséit

apámat is

ha minden elmúlik
én még túlélhetem
a nevembe
csak

ha mindennek vége
én még létezhetek
a lelkembe
csak

ha minden elég
én még találhatok
a időtlenbe
csak

ha minden semmi
engem bírálhattok
azután
csak

Szóhivő, kilenc követő

betűkbe szorul
mint talpam cipőbe
a szag
az érzés
a gondolat
a bűn
a magány
az igazság
a bántás.
hámlik markotokba
a szemetek elébe
az ahogy velem telik az élet
nincs visszakérdezés
nincs érő az újrarendezéshez
hanem amennyire a betű teremt
olyannak láttok
annyinak láthattok.
szóval van:
betűhatalom
betűtánc
betűpár
betűtetű
betűdadogó
és betűhit.
mint ruhában és tárcában is
mint névben és családban is
mint pénzben és kapcsolatokban is
mint pozícióban és örökségben is
valakik akiket onnét olvassuk ki.

pilinszki ágotája

drótok a levegőben
telefonfák
néma szegek
huszonnégy órák