Emlékeztetnek, hogy költő vagyok!

Mindenre is emlékeztet, olyan ismerős a hangja,
mint a régi barátnak, mondja, hív, hogy írjak.
Nem mást, nem utánzást, hanem magamat,
a saját történetem, úgy, azon módra.

Szívom magamba
és nem mindig jól
akarom gyorsabban megérteni,
de nem hagyja, makacs.

Udvaromba omolva otthagyva
a nagyobbnál nagyobb álmokkal,
én alig hallom, amikor azt mutatja nekem,
hogy a valóságnak van saját mintázata,
amit az Élet sző, időzít és cifráz.

Nem hagy előre rohanni, hátul maradni,
a nagy sokasággal sem tudom kicselezni,
a saját történetem, nem hagyja okosban megoldani,
hogy bizonyára felnövők, s a sorsomat élem elétek.

van, hogy kegyetlenül megránt, visszahúz, hozzámér,
sejtet, délibábnak öltözik, már-már kitapinthatom,
van, hogy Mindent Értek, de csak ott járok, ahol Ember
járt már és járni fog, mégis különleges ez a férfiú iskola.

Apám

Apám, ma hatvan éves,
és a világon senki nem tudja
ezt, csak ő és én!

Igazán csak ő él, meg én, és a fiam.
Más nem volt, nem lesz. Vagyunk,
hárman a világnak, egy sorsa.

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és talán
ránk is vár, amit senki nem talál,

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és ránk is vár,
és senki nem ront el, talán,

Mindig ennyien, az országnak,
ami ott fenn van, és ránk is vár,
és senki nem ront el: ágyúszó, jégvarázs.

Én sorsodba jöttem tavasszal, és megyek,

utánam jönnek, miattad ők. Gyermek,

fiú, férfi, a Mennyországig, ezek.

Jó Volt Melletted Felnőni, Megöregedni, 

Elmondani, hogy az Ég Magas.

bár azt mondják, ez nem igaz!

...ott jártak, ők, a repülők,

benne ültem, én is láttam. 

Apám, ne félj! Igaz.

Fiad, Ruben.

Fiam, Simon, Ábel,

és Virág.

Éllettörténetem

Egy perc kell, hogy elmondjam a fele élettörténetemet.

Ezért megállok, hogy észrevegyem, amik mellett
elrohantam, mint autópályákon a millió önkéntes száműzött
- csak mennek előre, csak megyek közöttük.
Megállok, hogy felfogjam azokat, amik mellett
felnőttem, mint gyermek és mint friss apuka.

Igazságok mentén próbálom beazonosítani a jó vagy rossz
döntéseimet.
Igazságok mentén, próbálom rangsorolni és megtalálni az
értelmességet egy időkeretben.

De várj. Mesélek Egy Percet.

Küzdöttem, hogy apám ne verjen.
Küzdöttem, hogy szerelmes legyen.
Küzdöttem, hogy lemondjak az énről.
Küzdöttem, hogy költő legyek.
Küzdöttem, hogy fizessem az iskolát.
Küzdöttem, hogy elhívjon az Élet.
Küzdöttem, hogy szóért szeressenek.
Küzdöttem, hogy képpel beszélhessek.
Küzdöttem, hogy dolgozzam a karriert.
Küzdöttem, hogy feleségem legyen.
Nem küzdöttem, hogy egészséges gyermekünk szülessen.
Küzdöttem, hogy megfeleljek, megfeleljen.

Ilyen a történetem, amire a felére elérkeztem.

Tetejébe egyre inkább is olyan, mintha végre először élnék.
Vagy többször olyan, mint a vízmozgás után a gyógyulnék.
És olyan is, mintha a lelkem jobban bele illene a saját porépítményébe.
A több tavasz, a több karácsony együtt a születésnapokkal ide repítettek.

maradok a lábnyomban

ne maradj el új év, 2014
(megkezdeni, hogy elmarad?)
kell az az egy tűz
az az egy erő,

amivel merünk,
új célokat megpróbálni
új táncokat körbe mozdulni.

mert nem akarok belefordulva
félni itt belül, magamba
gubózni, mint dióbél nyüve,

hanem szeretnék haladni
bátran magasra repülni,
messzi, ahol a repülők szállnak.

hiszem, az én utamra rátalálni lehet
az én helyemre ülni sikerülhet
s az én sorsomat bevégzem.

hol van drága Mester
bennem a Te igaz mondatod
miért felejtem el,

hogy Te a ködnek
Teremtője vagy és Ura.
ugyan sokszor elhagy, amit tudok.

csakhogy kell lennie, elismerve és bizakodva, 
gondolom létezik az én sorsomnak
ajtaja, ezért be és át fogok rajta menni,

csak én most akarok
de én azonnal szeretném
én most akarom.

kínoz ez a gyenge önuralom
nyom ez a matt állapot
félek, nem is leszek jó.

nem lenne baj ha ledarál
az se gond, ha erre szánt
a Sors.

kisebb hely a lom,
aki vagyok és az elvárásom
nem lehet különb.

dacára maradok a lábnyomban
a kövér cipőtalpvirág díszben,
hogy hozzá tartozok.

Kezdjetek el élni

Arra megyünk,
amerre találunk
valakit,
aki
megtalálta a maga útját.
ők a vezetők.
ők a slágerek,
vagy irányzatok és korszakok,
vagy vallások.
De ki van e mögött,
hol az ereje
a megtalálásnak?
mert hiszem és tudom
ezt a hatalmat
és az ellen-uralmat is,
aki elindít,
hogy feltaláljuk magunkat
és az utunkat,
egyszerre
minden ember
sorsát is.
tényleg könnyebb a zenémmel a számban a temetőbe elhallgatni?
tényleg felelek ha látnoknak születtem s ha alkotok?
mindent az örömért cserébe s a körmömért cserébe?
én akarok énekelni.
én akarok mondani.
akarok szólni világ, mondom, figyelsz?

Egy alkalom Egy pillanat

Ma kedd van és keresnek,

Holnap szerda és elfogytam,

Arra, hogy engem megismerjenek,

Mert vége a napnak, mint a tegnap.

A régiek is ennyit élhettek,

a gyűjteményt és a szorgalmat

ugyan abba a nadrág zsebbe,

hordhatták, mint jómagam.

-a bűvös tetsziknek,

és a vonzó nagyobbnak!

De akkor kérdezlek

Legnagyobb társam,

Mond el az embereknek,

Hogy mire való a hatalmad?

Hogy a napjaimban ne legyenek

Rések, amikor nem hallgatja

Az értelmem a szívemet,

És a szívem az országodat.

-hogy megmaradjanak

abból, amit gyűjtök!

A soha nem hiresek

csendben nő az az erdő is,
ami nem lesz nemzeti park.

ott is úgy ölel észak felől a moha,
úgy markolja a mackó az idegent,
és úgy kerget egy makkot a vadegér.
az erdőbe, ami nem lett áram-drót-kert.

Hamarosan adventi a templom és a plázák

hamarosan adventi a templom és a plázák,
gyakorlatilag megint készülni kell,
üresnek lenni,
lomtalanítani
az év megkopott bútoraitól.
tűnődök, nem tudom,
hogy mi lenne,
ha a gyűjtésben nem lehetne
megállani...
hogy mi történne,
ha nem várható az ünnep,
böjt és veszteség, fájdalom, hiány vagy halál.
igazából a természetem éppen a körülményekkel
lehet csak teljes,
magamtól mint a kertész
nélküli csodasövény változnám magam.

És ezeket gyorsan megkérdezem:
akkor mit is adjak,
honnét kell elvenni a rendemhez,
mit kell helyére igazítani,
ki kéri tőlem,
melyik rend akar a hulladékaimból,
miért jó nekem a kevesebb,
különb leszek nélkülük?

Szükségem van ilyen időkre,
mint lomtalanítani úgy zajtalanítani a fülemet
és képteleníteni a képernyőmet és a szememet.
mennyi aggodalom és szorongástól lehetne,
egy maroknyi csendben, lakatlan lenni a szeretetre...

Jelentéktelen de mégis egész

élni akarok
vagy negyven évet
és már itt se leszek.
hirtelen
hír nélkül
egy ember.

őszintén nem tudom,
hogy mi lenne,
ha csak ennyibe
reménykednék.

a szorongás,
hogy még egy ember
lettem, aki küzd
mint óvodás,
kisiskolás,
munkásember
és nyugdíjas.

nem tudom igazán,
mondani hogy
megértem a világrendet,
de sejtem, hogy
ahova tartozok
az megtart.

hogy az életem
erőfeszítése
és egyedisége
pont elég,
hogy teljesnek
és elégnek lássam
magamat
a sok másokhoz
jelentéktelennek,
és egésznek.

Monoton napok helyett

egyik nap könnyebb
másik nap szebb,
hol a határa mindennek?
olyan is van hogy nehéz
vagy sehogy sem akar menni a nap.
nincs mit kitalálni,
nem is lett kérdés.
hanem csak levés,
mint egy tó.
de valami buborékok
nem hagynak nyugton,
kell túlcsordulni,
még olyankor is,
és még azért is,
és annak ellenére is,
és mindenek mellett is,
és mindenek után is,
úgy mint egy rossz csap,
ami nem nyugszik,
hanem csöpög.
kell adni,
kell osztani,
kell mozogni,
még ha csak megsimogatni
tudod, csak megsimogatni,
egy újjal a feje prémjét.

A zavar helyett megelégedés

keressük a jó zenét,
túrunk a hangokban,
élvezzük a jó beszélgetést.
kóválygunk posztmodernül,
keressük a jó személyt,
barmoljuk az időnket.
élvezzük a jó nyerést,
-az önzés néha jó.

a legjobbat keressük
a legjobbat akarjuk,
a legjobbat választani,
úgy mint Ádám Évát.

de a bőség zavarában,
mikor lehet jól választani?
de a határtalan világban,
mikor lehet megelégedni?

mert, amíg még egy
ember moccan,
abból Éva
szökhet ki!

valami más jó volna,
hogy tájékozódni lehetne,
egy sablon, ami nem dogma,
hanem egyszerű megelégedés.
(a sorsommal való összhang)

Ujjamról olvass

fákról én látom,
járó, te mától
fel-figyelj.

ujjamról olvass,
amerre mutatja,
fel-figyelj.

nem a lombot,
amit a bot
fel-fúj.

Elhívás, feladat, életcél

kellet nekem
mint mikulásnak
a szerepe
kellet nekem
a piros
a szán
a feladat.
nem is bánom.

Legutóbb még nem mondták nekem hogy mozduljak,
akkor jó voltam, úgy ahogy talát a helyzet.

páncél, cérna, arany, nyak, kanál, láda.

hidegből levegő, melegből élet, napból mezők,
sárból tégla, romból lakás, világtalanból világ.

kellett nekem,
mint miki-mikulásnak
a szerepe
kellett nekem
a piros
a szán
a feladat.
még mindig nem bánom.

boldog ÚJ évet

Sárga színű barackok
és friss rügyek emlékeztetnek
minket hirdetni az újat,
nem kell csak magunktól emlékezni,
mert segít az örök rend
bennünket természetszerűnek
maradni.

most ezért újuljunk meg
és most leheljen frisset
minden szél
és a tervünk legyen merész.
most minden átokszerű
maradjon örökre elfelejtve
és telve kegyelemmel
az elürült kosarunk.

most ezért emelkedjen
a tekintetünk
a falaktól messzebb
az örök sötéten most át kell látni
mert van, aki erre is emlékeztessen.

ember most szállj magasabbra,
mint egy dátum és számok,
mint nevek és a fejfa-betűid,
mert, ezt is kifejezni akarják
az öreg idők bölcsei.

mert másra nem is kell
születni és dolgozni
mint megérteni
mire fel tanár a múlt.

boldog ÚJ évet.

Tizezrek óév estéjén

Ennyire értünk veletek,
együtt a fodros jövőbe.
Ennyi lett a szám,
a betűkből kiáradó nap,
ennyire terített szerte.

furcsa fintor
az utolsó szó,
még érdekesebb
az útolsó lehelet
s a halál szimbolisztikája.
lassan, ennél fogva
az év utolsó napja
számomra buja
komló, aki újra
figyelmeztet az ujjaival,
mint kisgyermeket
rendre akar utasítani,
és mint férfit
tudatossá akar tenni.

nincs választásom
mint, hogy akarok
tudatos lenni
a természetemre.
de nem is akarok
másról hallani,
mint dobbanni
az örök renddel
egyszerre, egyfelé.

bolond lennék
ha dacolnák, akár
a viz a partja ellen,
vagy teremtőmmel szemben.

és mégis jó nekem kicsit
fájni, abban a gondolatban,
hogy el kell távozzak
magamból s az életből.
mégha maradni szeretnék is,
csoda-rothadás,
aminek várandósa lennék,
úgy, hogy még ember
ilyet nem élt.

fájjon csak és figyelmezzek
az élet tanitására, a habokra
és arra, hogy ujjat kezdhetek
ma, most az adatott pillanatba.

legközepén vagyok

új hét van,
a kezdet
és vég pontos
legközepén vagyok.
nem tellett egyikből sem több
el mint a másikból ami hiányzik.
maradok és számolom a naptárban,
én is mint a többi ember és örülök,
ennek a hétnek amikor több lehetek,
amikor rámmosolyog a szerencse,
a szerelem és a jólét.
remélek és jó érzés, mint azok,
akiknek már bejött.
egyszerűen remélek és ez jó érzés.
olyan mint amikor reggel megébredek,
és mosolygok egyet a tükörnek.

Kiút

van mindig egy kiút,
egy rés és egy jó
válasz,
ösvény.
lesz mindig
egy rövid kar
ápolt köröm,
csinos derék.
s a szemem fényét,
a nap nem nyeli magának el,
hogy sem helyzet és ember.

Tökéletes emberi sors

Az alkonyatban és a félhomályban,
az emberek tekintetében
és a mozgásablakban,
látom a jövőmet
kibomlani,
mint virágot
hámlani,
egy szépnek
és tökéletes emberi sorsnak.

addig kanyarogtam még megérkeztem
addig fordultam amíg megébredtem,
addig karcoltam még megálltam,
addig hittem amíg igaz lett.

Ha szirupos is az enyém,
ha valós is ennyire szirupos.
Ha ájtatos is az enyém,
ha földi is ennyire ájtatos.

Egy juss, amit birtokolni szeretnék,
annyira, mint fal az ő vakolatát.
Nem időre és nem büszkeségnek
hanem hétköznapnak s emberségnek.

az egyik jövőképem

mint annyi élet korábban,
nem értelmetlen a miénk sem.
a napok nem értelmetlenek,
az álmaink nem lehetetlenek,
és a vágyainkból van ami beteljesedik.
hiába a temérdek szarka felleg,
hiába a néhány irigy célzó,
hiába a betalált sebek,
mert van Isten van tavasz.

mint annyi élet korábban,
az enyém sem értelmetlen.
mint annyi életek a révben,
az enyém is hazaér majd.

mint annyi élet korábban,
a miénk se haszontalan.
mint annyi élet korábban,
a miénk is tető és alap.

mert van Isten lesz tavasz!

Saulus és Pál. Jézus Krisztusnak, Dávid fiának, Ábrahám fiának nemzetségéről való könyv.

hullámokban ébredek Ábrahám nemzé Izsákot;
fürtökben, gödörben. Izsák nemzé Jákóbot;
így ma alkothatok Jákób nemzé Júdát és testvéreit;
kamasz hangulatomban Júda nemzé Fárest és Zárát Támártól;
olyan forgolódós szöveget, Fáres nemzé Esromot;

megtörténik velünk. Esrom nemzé Arámot;
minden döntés előtt, Arám nemzé Aminádábot;
minden emberben. Aminádáb nemzé Naássont;
megtörténik velem. Naásson nemzé Sálmónt;
minden hitemmel. Sálmón nemzé Boázt Ráhábtól;

színesnek pocsolyás Boáz nemzé Obedet Ruthtól;
ügyesnek kék ez! Obed nemzé Isait;
-malac elefántok Isai nemzé Dávid királyt;
komisz marhák Dávid király nemzé Salamont az Uriás feleségétől;
járnak lábuk alá Roboám nemzé Abiját; Abija nemzé Asát;
csordástól...Asa nemzé Josafátot;

erősek, Josafát nemzé Jórámot;
de nem győzhetetlenek Jórám nemzé Uzziást;
bősz ritmusukra Uzziás nemzé Jóathámot;
beszélem rá, Joathám nemzé Ákházt;
gondolataimat. Ákház nemzé Ezékiást;

nem hallják sokan Ezékiás nemzé Manassét;
senki nem figyel erre, Manassé nemzé Ámont;
de minden betűvel  Ámon nemzé Jósiást;
amit kimondok Jósiás nemzé Jekoniást és testvéreit a babilóni fogságra vitelkor.
a hitem erősebb. A babilóni fogságravitel után pedig Jekoniás nemzé Saláthielt; Saláthiel nemzé Zorobábelt;

de a csorda zaja Zorobábel nemzé Abiudot;
még hangosabb, Abiud nemzé Eliákimot;
mint hajnal előtt Eliákim nemzé Azort;
a legsötétebb, Azor nemzé Sádokot;
és rémiszt. Sádok nemzé Akimot;

újra elmondom, Akim nemzé Eliudot;
azokat a szavakat. Eliud nemzé Eleázárt;
betűzőm csak, Eleázár nemzé Matthánt;
mert hatalom Matthán nemzé Jákóbot;
kényszerít. Jákób nemzé Józsefet, férjét Máriának, akitől született Jézus, aki Krisztusnak neveztetik.