A sors győztes csorbái

„…Hanem vedd fel a kereszted, hogy ne nyelhessen el, egy önámítás sem. ”

Magamtól magamig

Borulok, dőlök meg.

S nem kérdezhetem

Meg a dőlésszögeim.

De előre ismerik

Utcák, emberek,

Hogy mibe hullok

El, már megint.

Nem rajongok, ti

Ha azt hiszitek,

Rosszul néztek,

Ilyet nem akar senki.

Nem. A csorbái

A természetemnek,

Csillagok és fellegek,

Amit a véremben viselek.

Talán meggyőzi valaki.

A lehetetlennek medrét

A természetemnek ősi,

Piros büszkeségeit.

De nem fogok nevetni,

Ha bordáznak a lehetetlenek.

Sem nem a számító kezek,

Diadalát megtapsolni.

Még ha a menet ünnepi,

S hét-pecséttel szegeznek.

Ellenem, akkor is merek

Győztesen, küzdeni.

Szegetten, szegzetten, seggen.

„Ha minden összeomlik az annyira rossz mintha minden megmarad, s csak te omlassz össze”

De hányszor az életben
Bénán, tétlen, tehetetlen
Megállom, hogy meghalok?

Legtöbbször idegenek a Júdások,
Idegenek a bátormarkú kődobók,
mint temetőmben dőlve, állom.

Mégis, történhet-e ennél jobban ormótlan?
Történhet különbem, hogy újjászületek,
Akár tölgyfa, ami szárra szökken.

Történhet rosszabb egy új
Tavasztól? Történhet rosszabb
Egy másik friss hajtástól?

Nincs benne szín, igaz.
Nincs benne béke, az igaz.
Nincs benne az álmodozás.

Precíz hóhér,
Képtelen szuszogó,
Embertelen...

De ez a next ára,
De ez a más ára,
S ez a szenvedés.

Nem változhat meg,
Sem Részegen, sem Révülten,
Sem Fekve, sem Bolyongva.

De ne menj semerre,
Te ne fuss körbe,
Vagy bánd.

Tavaszhitet hord magában,
Ami veled kimászkál majd,
A hoppból, a mocsárból.

Csak a tavasz reménye,
Csak a tavasz szőkesége,
Csak a tavasz teje.


Mindenkinek ajánlom, akinek egy világ dőlt össze. 2010 Debrecen, júliusa.