mindenki azt szégyeli legjobban amiről nem tehet (C. S. Lewis)

nem voltam ott amikor szülőt válogattak nekem nem voltam ott amikor a nemet osztogatták nem voltam ott amikor testemet adták nem voltam ott amikor a lelkem kaptam nem voltam ott amikor a világomat rendezték nem voltam ott amikor életre hivtak de mind lett nekem szülö, nem, test, lélek, világ, élet de mind lett nekem valamilyen családom, alakom, fizimiskám, lelkiségem, világnézetem, életem… de azt nem kell szégyeljem, bezzeg hogy más én akar lenni, de azt nem kell szégyeljem, bezzeg hogy másnak jó az enyém, csak azt gyászolom hogy az enyém miért nem hasonló a tehez, örök kavalkáddá köpülődik mint vaj meg nem keményedik persze s csak újra ott találom magamot hogy hasonlítgatok s feszegetek rám egy alakot rám egy slágert enyémnek jellememnek de ez nem kell, más lenni, mert akkor ez nem lehetek, másmilyen lenni? DE nem akarom a sok, a nagy bolháit! jó nekem a bőröm, jó nekem apám pofja, jó nekem... Véletlen műfaj az ember, de egyformán szép mint rét persze szeretnék lenni egyszerre az egész határ és nemcsak egy brezina-akol vagy az az odaégett folt, hogyha nem kellene szégyeljem ha bojtár a szeretőm vagy két vas és idegen anyag ha van a fogamban