hosszú péntek

álmosan,
kósza-vetem rám a ruhákat,
mintha a tegnapból maradt illatokat
kergetnék, az orromból.
A fények s a képek szememben,
homokszemesen fájnak.
Hadonászok, hogy rám férjenek
a ruhák, beleöltözök embernek,
a színekbe, a szagba, a stílusba.
a naptárba, a morajba, a munkába.

a szél csendje

ma a tájon szélcsend van
a hajók békével kúsznak
a vizek szeliden tajtékzanak
s én vagyok a környék kezese

valameddig egyforma
de majd felborul
valameddig bárány
és majd vad

de még tecceti magát
és hinni tanit a szépbe
abban hinni a másban
hinni az ezeréves hitbe,

hogy nem minden eszeveszett
vagy sárga mázzal kenett
vagy elsietett szerebuszok
vagy hasonmás reklámok

a farkast hiresztelő

farkastorditó hangulat,
de nincsen vadállat.
semmi fenevad,
semmi az árnyéknál.

de ordítani jó,
de zajt csinálni jó,
de féltetni jó,
de szemet-lopni jó.

az emberek ilyenek,
-ma gazok,
szeretetéhesek,
magányosak.

emberek ilyenek

ma jó volt,
május, illatos.
mint egy finom illat,
amit a nőm visel.

tavasznak is tetszik,
szivárványnak is illik.

de legtöbb, hogy reggel,
mellettem indul útra.
s a legtöbb, hogy este
hozzám érkezik újra.

a szimatomnak szimfónia,
a szememnek karácsonyasztal.

más csónakozások

féllábon,
két lábon,
bálokra járok.

ismerem a lépésem
tudom, amit kérnek
a kábelek.

törekszek, hogy teljesedjen
a kétvégű adat,
a hónapzárás,

mint jó gólya.
vagy fecske, vagy kakukk,
új időket hirdetnek,

úgy a ritmus,
úgy a ciprus,
az informatika.

látom, lássátok ti is,
hogy vannak vizek,
más lapátok.